Osvai László: Orvosportrék Esztergomból

Előszó

évvel előtte meghal. Mennyi volt az alapfizetése, amikor kezdett? - Emlékezetem szerint 3200 Ft. Mennyi lesz nyugdíja, ha nem titok? Ezt azért szoktam megkérdezni, hogy dokumentálva legyen 1993-ban menyi nyugdíjat kap Magyarországon 42 év után adott esetben egy kandidátus? - Nem számítottam ki, Leel-Ossy professzorral folytatott riport nyomán azt válaszolhatom, hogy kb. havi 230240 dollárnak megfelelő összeg. Mit fog tenni a nyugdíjas évei alatt? - Ügy számítottam, hogy nyugdíj után kiskerttel fogok foglalkozni, ehhez kedvem is lett volna. Sajnos izületeim állapota, és autóbalesetem ezt a tervemet már nem teszi megvalósíthatóvá. Persze a szakmát nem szeretném teljesen abbahagyni. Lehetséges, hogy azt a lehetőséget, amit a kórház biztosít a nyugdíjasoknak, megpróbálom. De ez kérdéses, hogy megéri-e. Gondolkozom egy magánrendelőn is, én ezekből kizárólag csak annyi pénzt akarok látni, hogy ne legyen ráfizetésem. Legszívesebben ingyen rendelést csinálnék, de ezt senki sem fogadná el. Ugyanakkor én még a legutóbbi időkig is behatóan foglalkoztam a szakmai irodalommal. Az ezzel kapcsolatos anyagomat is valahogy rendszereznem kellene. Végezetül egy örökzöld témául, amelyről nem lehet eleget beszélni, az orvos-beteg kapcsolatról szeretném személyes véleményét hallani. - A nevelésnek óriási szerepe van. Es nemcsak a családi nevelésre gondolok. Főnökömtől Meitzer professzortól azt tanultam, hogy mindig a betegnek van igaza. Hozzá nem lehetett úgy bemenni, hogy a betegre panaszkodtunk. Ebben, ha belegondolunk, alapvető igazság van. En igyekeztem a betegekkel a leghumánusabb kapcsolatot fenntartani, bár sosem hangoztattam a humánus betegellátást, mert nem tudom elképzelni, hogy egy orvos ne humánus legyen. Mindig az volt a véleményem, hogyha valaki nem tud beteg emberekkel bánni, az akármilyen nagy tudású orvos, inkább állatorvos legyen. Meg kell érteni a betegeket. A betegséget el kell magyarázni. Nem lehet odalökni egy receptet, ma már a betegek többsége intelligens. Az orvoslás legnagyobb hibája napjainkban, hogy nem foglalkozunk a betegekkel. Számtalanszor tapasztalom, hogyha a beteget meghallgatjuk, az olyan adatokat képes elmondani, melyet a legbonyolultabb laborvizsgálatokkal sem tudhatunk meg. Nines két egyforma ember, és óriási élmény, ha megismerkedhetünk egy embertársunkkal. Ha egy kartonra ráírjuk a diagnózist, pl. psoriasis, ez sokat nem jelent. Olyan psoriasis, ami például Kovács Jánosnak van, nincs még egy. Bár nehezen állt rá a beszélgetésre, most mégis őszintén örülök, hogy sikerült leülnöm a tanár IJrral a riport idejére. 1993. október 83