Osvai László: Orvosportrék Esztergomból

Előszó

- Óriási nehézségeket látok e téren. Hadd magyarázzam el. Én tizennyolc éves koromig a Varázshegytől kezdve, Az elcserélt fejekig és a Búcsú a tegnaptól-on át a Marie Antoinette nyakláncáig iszonyatos mennyiségű könyvet elolvastam. Tizennyolc éves koromtól mostanáig csak ennek a felét. Akkoriban még nem volt televízió, nem vonta el a figyelmünket. Az a világ, ami így épült fel az emberben különbözik a mostanitól. - Milyen főnöknek tartja magát? - Pillanatnyilag már nem vagyok főnök, mert egy évvel ezelőtt nyugdíjba mentem, de 9 évig vezettem ezt az osztályt. Most egy olyan nézőpontom van, hogy már tudom szemlélni az embereket, annak a kilenc évnek a birtokában, amikor én voltam a főnök. Azt gondolom, olyan elveim voltak, melyeket a gyermekeim nevelésében is alkalmaztam. Abból indultam ki, hogy egy kisgyermeknél a kezdettől fogva arra kell figyelni, hogy mire van képessége. Ezért se lett egyik gyerekemből sem orvos. Kb. 15 éves korában kialakul egy gyermeknél, hogy van-e kézügyessége, van-e jó emlékezete, kreatív-e. Minden munkatársamat igyekeztem elfogadni olyannak amilyen. Hisz a már kialakult egyéniségeket kellett irányítani, ütközések nélkül a betegellátást szolgálva. - Milyen hivatást választottak gyermekei, ha már nem követték a családi tradíciót? - Nagyobbik lányomnál 14 éves kora körül kiderült, hogy hihetetlen kézügyessége és rendkívüli türelme van. A Velencei Biennále magyar pavilonjának restaurálásában vett részt legutóbb. Kisebbik lányom hosszú időn keresztül hegedült és végül is hegedű szakot végzett és zenekarban dolgozik. - A klinika után hogyan került a Margit kórházba? - Ebbe a történetbe már Holló János igazgató úr nevét is belefoglalnám. Mosonyi professzor nyugdíjba menetele után az én helyzetem is másként alakult. 53 évesen számolgattam mi lesz a sorsom. Húzzak ki még két esztendőt, és tisztességgel menjek nyugdíjba, vagy változtassak, hisz éreztem magamban még lendületet. Ekkor beszéltem Holló Jánossal, ki kollegám volt és jó barátom maradt, és az ő tanácsára és segítségével kerültem a Margit kórházba. Későbbiekben biztosította azt is, hogy hematológiával is foglalkozhassak, bár kezdetben krónikus osztályként indult, de végül aktív belosztálv vezetését láttam el kilenc évig. - Mikor járt utoljára Esztergomban? - Nagyon régen jártam ott, de levelezésben vagyunk régi barátainkkal. - Hogyan látja a jövőt? - Az én számomra a 1989-es év egy csoda volt. Bár szüleim sokáig mondták az '50-es évek közepén, hogy már csak 1-2 évet kell kibírnunk, mi nem nagyon hittünk ebben. Most is csodálom szüleimet, akik hittek a változásban. Azt gondolom, hogy egy ilyen nagy reveláció után, mai '89-ben volt- és amiről azt képzeltük, hogy egyenesen felfelé indulunk, és most keservesen 28