Kőrösy László: Esztergom – Történeti emlékkönyv

XII. Kazinczy Esztergomban

Utam eddig a tavasz legtisztább, legmelegebb napjaiban folyt; ma eső esett, mely az utasnak mindég kedvetlen, ha nem éjjel jő és ha hamar el nem fut. Társaimat mellettem elnyomá az álom s igy én újra emlékezém azokra, a miket Esztergomban láttam s visszavágyék, hol Pannonhalmára, hol Pestre, hol azokhoz, a kiket januárius utolsóján elhagytam. Kedves busongás fogta el lelkemet. A regényes táj egyezésben állott lelkem busongásaival. Beértem a csavargó Duna szűk völgyébe, melynek bokros hegyei zöldülni kezdenék. Boldog szegénységet mutata minden, a mit láték. Egy meredek hegy ormán egy igen meredek szirt emelkedett a Duna jobb szélén s a szirt végében messzire tünt ki a vallás szent jele, vigasztalásokra azoknak, a kik itt szenvedő sziwel mennek el s több hatással itt, közel a felleghez, mintha völgyben állana! Onts azt az enyémbe is szerencsétlen jel! - kiáltám s elmondám egy ódámat... Most feltüne előttem Visegrád szomorú romjaival. Királyok lakja egykor, most baglyoké..." Ennyi, mint Kazinczy félszázad előtt esztergomi útjában följegyzett. Szellemes és hellyel-közzel emelkedett jegyzeteiben igaz, hogy magáról városunkról alig szól csak valamit is, de rossz nevén vehetjük-e tőle, hogy figyelme a kisebb és jelentéktelenebb tárgyakról a legnagyobb felé fordult s annyira el volt foglalva, hogy mást észre sem vett. 87