Kőrösy László: Esztergom – Történeti emlékkönyv

VII. Esztergom vértanuja

A Dobóak akkor vérbűnnel vádolták s a házasság miatt fondorkodni kezdtek Krisztina jelentékeny öröksége ellen. Öt évig tűrte Balassa a legkeserűbb üldöztetéseket. Ekkor bujdosásra adta magát s nem tudni bizton vájjon saját jószántából bolyongott-e messze világon. Azzal is vádolták, hogy fiával együtt török hitre tért. A vád egész a pápa trónusáig hatott. Pedig Balassa Bálint vallásos lyrájának akármelyik költeménye is rágalommá czáfolja a kíméletlen vádat. Mert Balassa mindig jó katholikus volt. Bujdosott Lengyelországban és Angliában; végre 1594-ben újra visszatért hazájába, hogy hosszaa szenvedéseit vértanusággal koronázza. Balassa a nemesi fölkelésben Pálffy vezérlete alatt Esztergom ostromára indult. Az ostrom előtt Dobokay Sándor nevü jezsuitának meggyónt. Azután elszánt bátorsággal harczolt s lelkesen buzdította a csüggedő ostromlókat a törökök ellen. Ekkor egy ágyúgolyó mindkét lábát szétzúzza. Balassát táborba viszik. Érzi közelgő halálát s Dobokait hivatja. Utolsó kívánsága, hogy készítse elő az utolsó útra. Gyónása közben vágták le mindkét lábát. Végső óhaja volt, hogy Dobó Krisztinával kötött házasságából eredő gyermekét, a kit törvénytelennek nyilvánítottak, vegye Dobokay pártfogásába. Volt még annyi ereje, hogy levelet irt Mátyás főherczegnek. Utolsó soraiban védelmébe ajánlja szegény gyermekét. Aztán meghalt. Balassa Bálintot, a XVI. század legkitűnőbb formai érzékkel s való költői tehetséggel biró hőst Hibén, a Kriván havasa mellett temették el. Esztergomban szobornak kellene hirdetnie Esztergom vértanuja nagy emlékezetét!