Keppel Dániel [szerk.]: Az esztergomi Temesvári Pelbárt Ferences Gimnázium…

Tartalom

UBILEUMI ÉVKÖNYV 1931 - 2011 AJANLÁS Születésnapra jövök. Mint nyolcvanéves apám arca, a régi ház illata, a régi ízek, az udvaron játszó gyerekek mozgása, az aggódó szülők hangja, úgy elevenedik meg előttem egy másik ház és egy másik atya vagy inkább anya valósága. A városba érve nem kell eligazítást kérnem, hogy merre is menjek. Hogyne találnék oda! Az udvaron azokat a társaimat látom tengózni, akiket régen. 1 la megfogom a lépcsőház korlátját, érzem a konyha és az ebédlő illatát, hallom a zsivajban az atyák hangját, az alsó ajtó csapódását. Mindenki megvan. Itthon vagyok. Az udvaron álltunk akkor — iskolaéveink végén —, és nem tudtuk elhinni, hogy most el kell innen mennünk. Olyan valószerűtlen volt az egész. Igaz, hogy négy évvel azelőtt esténként sokan bőgtek a paplan alatt, de a végére azt számoltuk inkább, hogy mikor jöhetünk vissza a szünetről. Lassacskán — remélem szüleinket ez már nem bántja — a Franka lett az otthonunk. Azóta, hogy eljöttünk, mennyi minden megváltozott! Bennünk, és itt is. A lépcsőházban, ahol minden fordulót ismerünk, azt is, ahol eggyel több fok van a sorban, most nem a mackónadrágos osztálytárs ül az ablakban, hanem wifit vágyó „Y generációs" gyerek az ölében laptoppal. A mosdóba kanyarodva nem a bádogvályú fogad, hanem a mai kor vizesblokkja. Az ebédlőben nincsenek már „kajásszekrények", de vannak szelektív hulladékgyűjtők. A kápolnát már többször máshová helyezték, de a csöndje ugyanaz. Miként a testünk sejtjei, melyek az emberélet alatt többször is kicserélődnek, mégis az ember ugyanaz marad. A lényeg ugyanaz. Az otthon akkor is otthon marad. ,,Húsz{ év kellett hosgá, hogy rájöjjek, miért volt jogos atya három pofonja" — mondja derűsen valaki. Egy nyolcvanéves szülőnek az ember már mindent megbocsát, nemcsak a szépre emlékezünk, hanem a fájóra is, de úgy, hogy az a helyére kerül. Az akkor kimondott szavak, elhangzott mondatok mára közös kicsi kultúrává értek eggyé, és milyen jó, hogy nem kell egymásnak megmagyarázni azt, amit a kívülállónak nem is lehet. Úgysem érti. ,y\^élethe^a kevés is elég. Es eft itt tanultuk meg"— mondja valaki. Talán a sokat látott, börtönviselt atyák élettapasztalata, bátorsága, egyszerűsége ragadott meg minket? Olyan érdekes, hogy külön-külön egyikük sem volt hatalmas géniusz, és abszolút nem voltak egy kaptafára alakítottak. Láttuk a gyengéiket bőséggel. A diákokat sem a legjobbak közül válogatták. A falak, az épület is inkább kopottas volt mindig, a felújítások ellenére is. Mégis valami nagyon nagy egység volt és van abban, amit egyszerűen Frankának hívunk. 7