Keppel Dániel [szerk.]: Az esztergomi Temesvári Pelbárt Ferences Gimnázium…

Tartalom - ÖREGDIÁKJAINK TOLLÁBÓL

mozdulat, összeér a kezük... „Miklóska... ", tenyerével közrefogja a nyolcéves fiúcska vállát. „Erős, nagy fiú vagy... ", de már ropognak a kíntól a hangok. Kihűlt lépcsőfokok a sietős mozdulatok után. Már az ablakból se látni a férfit. És majd jönnek, csengetnek. Azok már ők lesznek. De addig — addig még minden a régi, addig még minden... Miklóska örül. A doboz tetején színes rajz. „Mama, mama, bontsukfel...!" „Nem, kisfiam, majd máskor." „De mostsgeretném, mama, úgy szeretném!" Az anya kezében megbillen a délután. Magához vonja a gyereket: „Jólvan, ha akarod... " Puha vaníliaillat száll fel a tető alól. A gyerek arca egyszerű: „Látod, nem is olyan nehéz!" Az anya visszamosolyog: ,M-Z utolsó pillanatig ne vegyen észre semmit, az utolsó pillanatigsemmit!" Éjszaka érkeztek. Agyontaposták a lépeseit. „Indulás!" „Miklóska, elmegyünk! Gyere, kisfiam!" „De mama, a vaníliaillat... ", és a gyerek semmit nem érzett már a napközi melegből, hideg volt minden, hűvösen rémisztő hideg és merev, mint az egyenruhásokon a vasalás. Az egyik férfi karjánál fogva vezette, de ő kirántotta magát, visszaszaladt, s fölkapta a dobozt. Az egyenruhást dühítette ez. Lökött egyet a gyereken. A doboz kicsúszott Miklóska kezéből, a tető — rajta a színes rajzzal — leperdült, s a finoman omló vaníliakerekek lefelé görögtek a lépcsőházban, bele a szennybe és piszokba, mégis mindent betöltöttek az illatukkal. 192