Gábris József: Az esztergomi nevelőképzés krónikája 2.

Tartalom - Tanító- és óvónőképzés felsőfokon

E sorok szerzője az eseményekre így emlékezik vissza: „1972 nyarán igazgatóváltás volt az Esztergomi Tanítóképző Intézetben. A régi vezető már nem. az új még nem volt a helyén. Mint az intézmény egyik helyettes vezetője, valamilyen okból az akkori Művelődési Minisztériumban jártam. Az egyik emeleti folyosón egy női hang kiáltott utánam. Megkért, ha végzek, menjek be hozzá. Dolgom végeztével megjelentem tehát a pedagógusképző osztályon az előbb említett főelőadó hölgynél. Hellyel kínált és azonnal a tárgyra tért. Röviden, kurtán közölte, hogy a minisztérium komoly kritikát kapott, amiért a szlovák tanítóképzés ügyét képtelen megnyugtatóan megoldani. Minden eddigi kísérlete eredménytelen maradt. Evek óta - közölte az illető - a budapesti tanítóképzőben próbálják e feladatokat teljesíteni, de nem sok sikerrel, sőt a képzést a teljes elhalás veszélye fenyegeti. A gondot - szerinte sok egyéb mellett, az is okozza, hogy a fővárosi intézetnek nincs szlovák környezete, sőt kollégiuma sem. ahol a vidékről verbuvált fiatalokat szálláshoz juttatná. A kérdés megoldása viszont nem tűr halasztást, már csak azért sem. inert - mint az illető mondotta - nem kívánnak emiatt további fejmosást. A helyzet ismeretében kialakult a minisztériumban az a vélemény, hogy a képzést valamelyik vidéki intézményhez kell áthelyezni. Ezzel összefüggésben két tanítóképző jött számításba, az esztergomi és a sárospataki. Indoklása szerint mindkét hely ideális a feladat megoldására, mivel mindkét város környékén találhatók szlovák települések, tehát megfelelő a környezet, ezenkívül mindkettő közel fekszik a csehszlovák határhoz, melynek következtében az esetleges határon túli kapcsolat is könnyebben kiépíthető. Amiben eltér a két város helyzete, pillanatnyilag nem tudják, hogy Sárospatakon vagy környékén él-e olyan egyetemet végzett oktató, akire építve be lehetne a képzést indítani. Úgy tudjuk - közölte az illető -, hogy Esztergomban viszont él egy nyugalmazott képzős tanárnő, akit Érsekújvárból telepítettek át a második világháború után, egyetemi tanulmányait Csehszlovákiában végezte, sőt ráadásul szlovák szakos. Gondolkodni kezdtem, hogy ki lehet az. Nyomban ráhibáztam, igen. él ilyen kolléganő. akit Porubszki Máriának hívnak. Valóban az esztergomi tanítóképzőből ment 1971 ben nyugdíjba. Még pár szót váltottunk és megértettem, hogy e feladat - elsősorban a jövendő oktató megléte miatt - Esztergomé lesz. Csupán két aggályommal huzakodtam elő, az egyik az volt, hogy én helyettes vagyok. ebben a kérdésben az elsőszámú vezetőnek kell döntenie. Mire ő: az első számú vezető jelenleg még nem kezdte el a munkát, viszont gyorsan kell határozni, nem várhatunk, míg az illető tájékozódik. Érvelése meggyőzött. A másik aggályom a következő volt: nem biztos, hogy a kolléganő vállalja, tehát helyette dönteni nem tudok. Ebben a kérdésben tárgyalópartnerem osztozott velem. Végül is megállapodtunk, hogy hazajövet felkeresem a kolleganőt és megbeszélésünk eredményéről nyomban értesítem a minisztériumot. Felkerestem őt. Közösen meghánytuk-vetettük a dolgot, közös sérelmeinket eltemettük. úgy döntöttünk, hogy mindent vállalunk; ketten egymást segítve nekivágunk. Minisztériumi beszélőpartneremet rövidesen tájékoztattam közös döntésünkről. A nyár hátralevő napjain többször előkerült gondolatomban az új feladat. Egyrészt attól tartottam, hogy nem fogja mindenki szívesen fogadni az új jövevényeket, új - a hát rányos helyzetű tanulókhoz szabott - feladatainkat." 14