Feichtinger Sándor: Feichtinger Sándor doktor önéletírása

Életrajzom

ritka Herniaria incanat, Lactuca perennist, Althaea hirsutat, míg csak a hegy tetejére nem értem. Barátom követett, de fekete, nehéz csuhájában - a déli nyári napnak kitéve - iszonyúan izzadott és kimerült, elejével szégyellte gyengeségit és hallgatott, nagyokat fújt és izzadott, de midőn már látta a célt, a hegy tetejét, annak felmászására már nem vállalkozott, megállt, mint egy megcsökönyösödött ló, és tovább nem ment. Végre leült egy kiálló mészkő sziklára és hozzám kiáltott: „Én nem követem többé, hiszen Ön úgy mássza a hegyeket, mint egy kecske!" Bevárt, míg az érdekes és ritka növényeket rejtő hegytetőről lejöttem. Az út a hegyről vissza már kellemesebb volt, de mégis panaszos. A plebánusnál aztán a jó bor élvezete mellett kibékült sorsával, de megfogadta, hogy engem botanicus hegymászásaimnál ugyan többé soha sem fog kísérni. Hasonlóképpen járt velem Hulinyi Péter gyógyszerész, kit az utcán felszólítottam, hogy szálljon be hozzám a hintóba és tegyen velem egy rövid, de szép kirándulást Kőhídgyarmatra. Nehezen ment a határozatlan embert erre rábírni; egész ékesszólásomra szükségem volt, hogy őtet a kocsimba beültessem, a szép nyári napon a botanizálás élvezetére erősen bíztatva, hiszen kövérsége mit sem szenvedhet; a kocsiba a fedelén keresztül a meleg napsugarak nem hatnak be, és délre okvetlenül itthon leszünk, tehát kényelméből mit sem veszít. Rábeszéltem. Jól ment Kőhídgyarmatig minden, a Meszénáék kocsisa jól hajtott, gyorsan elértük a célt, időközben mulattunk, csevegtünk. Gyarmaton leszálltunk, természetesen a hintó eltűnt, mert hazahajtatott Bénybe a kocsis. Szívesen és örömmel kezdtük meg a munkát. Én kitűzött célomat követve a sós talajt, a szikes földeket, a vízerek partjait, a réteket, szóval mindent komolyan átvizsgáltam és a ritkákat tékámba gyűjtöttem. Nékem emlékezetes marad e kirándulás, mert itt leltem Plantago tenuifoliát, Artemisia monogymát, Camphorosma annuat stb., Triglochin maritimumot. De talán neki is! Nekem az idő hamar elmúlt, talán nem úgy neki, mert hol a Nap felé, hol Esztergom felé nézett. Egyszerre felszólal: „Már délfelé jár a Nap! Jó volna visszafelé a faluba menni!" „Igen szívesen" - felelém. A falu felé tartottunk. 12 órát vert az óra, harangoztak! Elég a munkából. Pihenjünk! Térjünk be a paphoz? Hogy ő ismeretlen. Talán a jegyzőhöz! Ahhoz sem. Tehát mitévők legyünk? Az én patikáriusom e napon - egy kis makacsságból - nemcsak ebéd nélkül maradt, de még velem együtt gyalog kellett hazajönnie. Én az ebéddel nem sokat törődtem, és kíséretében füvészkedve tettem meg az egész utat vissza Esztergomba. Ilyen nagy kirándulást Hulinyi velem többé nem ismételt. Annyira szívére vette a megsétáltatást, hogy Esztergomban az asztalomhoz való meghívást sem fogadta el, hanem egyenesen hazasietett. Én pedig tanquam rebus optime gestis [mint ki jól végezte dolgát] négy órakor becsületesen megebédeltem. Másképp viselte magát Reiner Gusztáv '48-49-es honvéd őrnagy bará127