Farkasné Szabó Csilla: "Vár a Vár"
Tartalom - „Vár a VÁR"
eltartható volt. Őseink húsport is készítettek, melyet útjaikra bőrszákokban vittek magukkal. Mozsarakban porrá zúzták a csontjukról lefejtett, lesütött és megsózott húst. A honfoglalás és az azt követő századok étkezési szokásairól, főzési módjairól nem sok emlék maradt ránk. Az ősmagyarokkal rokon kaukázusi népek ételei, főzési szokásai azonban támpontot, segítséget jelentenek számunkra. így következtethetünk a darából és marhahúsból készült, a gulyáshoz hasonló levesre, valamint a bab-és kukoricalevesre. A magyarság vezérei, a nagyfejedelem és a törzsfők szálláshelyeiket változtatták, nomád életmódot folytattak, nagyszámú állatállományukat csak így tudták takarmánnyal ellátni. A magyar köznép azonban ekkor már folyóvizek melletti falvakban élt, s félszabad állapotban gazdálkodott. A féltettebb állatokat, elsősorban a szarvasmarhákat istállókban teleltették, de a jószágok többsége a szabadban telelt. A falu környékén árpát, búzát, kölest termesztettek. A legféltettebb növényeket, - általában a szőlőt - kerítéssel vették körül. Innen ered a kert elnevezés. A kásafélékből, a gabonákból, tejben, vízben főtt kásákat, később kerek köveken sütött lepényeket készítettek. Az újhazában ismerték meg őseink a zabot, a rozst, a hajdinát. Fogyasztották a káposztát, a tormát, a borsót, a hagymát és a különféle salátákat. Az ételeket sóval, mézzel, ecettel ízesítették. Az italok közül ismerték a sert, a bort, a nyírfa erjesztett levét, a szénsavas nyírvizet, és a kölesből egy boza nevű italt erjesztettek. István király korában a kolostorok környékén rendszeressé vált a földművelés, a gyümölcstermesztés, a szőlőmüvelés. A falvak egész sora foglalkozott méhészettel. Nagy csordákban tenyésztették a félvad disznókondákat. A gazdasági életben bekövetkezett változások mellett az étkezési szokások, formák is változtak. A német és görög sütési-főzési módok kezdtek elterjedni. A német hatás István király bajor felesége, Gizella révén, a görög hatás a balkáni népekkel jutott el hozzánk. Az Árpád-korra jellemző, hogy nemcsak a konyhában, hanem a szabadban is sütöttek, főztek. A cserépüstöket a főzésen kívül étkezéskor is használták. A tűzről levett üstöt a földön vagy gyalogszéken körbeülték, s közösen fogyasztották belőle az ételt. Sokszor használjuk az ősmagyarokra a barbár jelzőt, különösen, ha nyugat-európai népekhez hasonlítjuk őket. Az étkezés tekintetében ez korántsem állja meg a helyét. A kora-középkor Európájában a főrendi udvarokban is leginkább kézzel ettek, s a falat lenyelhetetlen részét egyes helyeken a padlóra köpték még az előkelő dámák is. A hangos böfögés az elégedettség, a tetszésnyilvánítás egyezményes jele volt. A lakoma végén kezüket az asztal körül szép számmal lebzselő kutyák bundájába törölték. 30
