Csoóri Sándor: Esztergomi töredék

Tartalom - MŰVEK ÉS NAPOK (1979-1990)

hóra. Huncutul esdekelt. Nem értettem, mit akar. Fél pillanatig még csalt a szemével; gyerünk, gyerünk!, de látva máléskodásomat, fölcsattogott értem a lépcsőn, s félreérthetetlen hangsúlyú ugatással közölte velem, hogy mozduljak meg, és menjek utána. Elindultam. Hamisítatlan kutyaboldogság ömlött el rajta. Hirtelen arra gondoltam, hogy az éjszaka megmérkőzött a borzzal, az anyával vagy a kicsinyével, és most be akarja nekem mutatni az áldozatát. Megtorpantam: bármilyen állathullát találok az akácosban, soha többé nem tudok zavartalanul ránézni Kormosra. Valamit észrevehetett rajtam, mert visszaszaladt értem, s arcomba ugatva húzott tovább. Az előző napi jelenet színhelyére értünk. A rókalyuk előtt lehuromászott hó rosszat sejtetett velem. Kormos diadalmasan rám nézett, s már tűnt is el a mélybe ereszkedő bejáraton. Onnan hozza föl elejtett ellenfelét? Nem, nem, talán mégse, hisz lent a mélyben is ugat. Ugyanúgy, mint tegnap. Ha szájával vonszolna valamilyen élettelen kis testet, nem ugathatna. S valóban, öt pillanat se telt el, bújt ki boldogan a lukból. Nem himbálózott a foga közt semmi. Az orra földes volt, a nyelve rózsaszín. És ekkor pillanthattam meg szemében azt a fényt, melyet ihletett lények szemében lehet csak néha látni. Átmelegedtem a fölismeréstől: a kutya színházasdit játszik! Igazi drámát! Megrázta a különös, tusakodásos éjszaka, fölbolygatta idegeit, és a megrendülést valahogy ki kell adnia magából, ki kell fejeznie. Valahonnan a tudatom mélyéről fölgyöngyöződik Pirandello véleménye. Ezt írja: „... a dráma bennünk van. Mi magunk vagyunk a dráma." Az, hogy az olasz szerző az emberről beszél, egyáltalán nem zárja ki, hogy észrevételét bizonyos értelemben kiterjesszük magára a létre is. A kutyákról, közhelyszerűen, eddig nekem is csak a hűség jutott eszembe. A ragaszkodás, az idomíthatóság. Kormos azonban most meglepett. Hogy valami ősképesség, ősigény, s hogy mennyire nem múló tehetség volt benne, már egyévnyi tapasztalattal bizonyíthatom. Ha kint vagyunk Esztergomban, minden áldott nap megkísérli, hogy elmenjek az ő színházába. Elég csak leballagnom a lépcsőn, máris követelődzni kezd, kaptassak föl az akácosba. Időnként megkísérlem becsapni. Elindulok a rókalukhoz - a szabadtéri színpadunkhoz -, de mielőtt a helyszínre érnék, sarkon fordulok, és irányt változtatok a mogyoróbokrok felé. Kormos erre utánam szalad, elém áll, szabályosan terel a megszentelt helyre, ahol játszhat nekem: hősködhet, bohóckodhat, megrendülhet, s újra és újra fölidézheti élete nagy élményét. 83