Csoóri Sándor: Esztergomi töredék

Tartalom - ELŐZMÉNYEK, PÁRHUZAMOK (1924-1990)

nak érzékeny szépségű kiállítás-megnyitókat köszönhetnek. Több százan vannak, akik itteni közönség-találkozók emlékét őrzik, sokan az író dedikációival is megerősítve. Tíz év - újabb tíz Csoóri-kötet: versek és esszék, melyeknek „nagytávlatú, mégis bensőséges" határtalanságát immár esztergomi ihlet is alakítja. E műveket olvasva, öröklétük élménye növeli bizonyossággá, hogy a személyes találkozók pillanataiban is történelmet élhettünk át. Csoóriét, - önmagunkét, mindnyájunkét. Múltat, amit az önazonos személyiség cselekvő jelenlétével hitelesít. Nemcsak olyképpen, hogy élőszavában és írásaiban „az országalapító kéz naponta megjelenik", hogy folyton ráismerhetünk „erre a fáradhatatlan, akaratos kézre"... Hanem úgy is, hogy vele, még inkább: műveivel találkozva tanúi és részesei lettünk a „félig bevallott élet" - életünk - legújabb kori teljesedésének. E tíz kötet az érzelmi, gondolati erő és a nyelvi tisztaság teljében adta át nekünk íróját, hogy amit ő „be nem mocskolt küldetéssel" véghezvitt, magunkban folytassuk. Hogy megváltódjunk a szótlan önfeladás szégyenétől. Hogy hazugságainkat megtagadva, védtelenségünk fegyverezzen fel - egyénként csakúgy, mint nemzetként is - önmegvalósításra: a lehetséges szabadságra. Egyetlen esélyünkre, hogy a jövendőben bennünket is - Csoóri verscímével - „így lásson, aki látni akar": „Lehettem volna léha szökevény itt / szemfüles világ-tanú, / de szavak, hóförgetegek és botorkáló / esők barátja lettem inkább, / aki hátracsavart fejjel is / a maga megtéríthetetlen álmát / álmodja végig: / a félresiklatott remény évszázadában / az erőtlen szabadokét. " így láttuk, így hallgattuk, így olvastuk őt; így látjuk ma is, élete hatvanadik esztendejében - és végre Kossuth-díjasként - köszöntve. Magunknak kívánjuk elsősorban, hogy még sokáig láthassuk, hiszen a kevesek közé tartozik, akik korfordító elszántsággal segítettek erőnk összeszedni, nekünk, „átvezetett raboknak" - „erőtlen szabadoknak"... Hogy elkezdenünk nem lett végzetesen késő; ehhez Csoóri Sándortól is a legtöbbet kaptuk. Tőle, aki a teljes személyiség szabadságharcosaként lett „a nemzet rebellise": aki - időben is, minőségi mértékkel is - az elsők között küzdött az értelmiségi szolgálat autonómiájáért, a politikus gondolkodás etikájáért, „egy fennkölten züllő ország szemével farkasszemet nézve." Egy olyan korszakban, amely a másságot, az egyéni választást - mint fölösleges, sőt káros útvesztőt - „tiltva és tűrve", egyetlen utat jelölt ki üdvösnek, Csoóri elindult „minden úton", mindent megélni „boldogítóan s vakmerően", „gyászra s gyönyörre készen minden órában, minden percben". Ebben a korszakban, amely bevallatlan múltunkat a „töretlen haladás" útmenti díszleteiként alkalmazva, jövőtlen veszteglésbe tévedt, Csoóri a történelem egészéből - „egyszerre több időből" - a változás drámáját értékmentő katarzissal „írta jóvá". Önvallomásként is rólunk - és javunkra - szólóvá. így volt ő közöttünk „a jövő szökevénye". Értünk is, helyettünk is, akik támolyogtunk „az idők sikátorán" - „e mostani végromlásban is": a babitsi metafórát ismét Csoóri határozójával együtt felidéző közelmúltunkig. Láttuk, átéltük, ahogy körülöttünk és bennünk „szer15