Csoóri Sándor: Esztergomi töredék

Tartalom - ELŐZMÉNYEK, PÁRHUZAMOK (1924-1990)

lehet századunk lírájának egyik főhelye. Ahol a múzsák pártolta „gazda", a „különös hírmondó", a feltámadt „holt próféta" igazán „hegyi költővé" válik. Egyben esztergomi, előhegyi költővé is. Éppen ezen a magaslaton, szemben a Várhegy ünnepélyessé emelt történelmi „díszpáholyával", átellenben a Szenttamás-domb köznapias „földszintjével" is. Épp ezen a „harmadik hegyen", ahol a szellemi látkör állandó világossága az európai humánum forrásából érzéki valóságként árad. Nap, hold, hó vakító fényében - mindenütt „bazilika-árnyak"... Megnyíló végtelenségben - a folyamatos múlt jövőbe áhító töredékei... Itt, hol a múzsák emberét forrásuk nyugalommal és remegéssel egyszerre önti el. Ahol a por nemcsak perzselő nyaraké, de minden évszakban örökségként lebeg, megszállva a táj változó arcát: a történelem „nehéz pora" ... Melyben elevenek hamva, épületek pernyéje kavarog. Föléje látó magaslatot itt nemcsak keresni kell, - megtalálni is könnyen lehet. Dombot, a válságok, változások örök törvényeire rálátáshoz emelőt. A mindennapi történések fölött a „nagy" történelemre áttekintő látóhelyet, ahonnan az alkotó szemléletben teljesülni képes a korszakoktól szabdalt Idő egysége: bármelyik pillanatban a mitikus múzsái körtánc, a zárulva minden irányban kinyíló. Az ember - lomha verőfény és fürge esők, füvek, fák, kendericék és rigók, tücskök és múzsák barátja - e kilátódombokról egyszerre tekint határtalan távlatokba és bekerített kertjének közelére, az emberiség óriásaira és házanépének legkisebbjeire. Gondos hangyával ő merül gondolatokba, madarak torkán ő hallat ébresztőt, „ alvó kutyák" fejével is ő álmodik. Emelve önmagát minden teremtményben - „szétszórt kövek" és „kidöntött fák", „nehéz por" fölébe: álmodik egyszerre marasztaló menedékről és hajszoló küldetésről, lázadó magányról és önfeláldozó szolgálatról, egyszerre közös harcról és különbékéről, biztos útra irányító Gazdáról és a bizonytalan ösvények ijesztően vonzó Lidérc-alakjáról. Egyszerre remetei hűségről és szökevény szabadságról, - barlangról és kilátóhelyről... Ahonnan - álomban is ébren, ébren is álmodva - önmagára mint a mindenségre nézhet: minden élő és élettelen társát szövetségre szólíthatja, mintha önmagát szólítaná. Magánya ellen ehhez az Egyéghez szegődik el a töredékes lét megkínzottja. Önkéntes kíván lenni, hogy menekülés és prófétaság tudathasító hadparancsait általa formálhassa önazonos szereppé. Alkotássá tehát, amely a viszonylagos béke műve: örökös „helikoni" követség, szüntelen átjárás a teljesség természeti, mítoszi, történelmi szintjei között. Az esztergomi látóhelyek mindhárom tartományra nézve nagytávlatú közeliséggel, gazdag örökséggel ígérnek eredményes szolgálatot e békéltető múzsái közvetítéshez. Akinek így, hivatásból kell mindenség-önmagát/jtvw'a, ahogy itt épp csak helyet foglal, s először néz körül, máris készséges jelöltseregből választhat magának képviseletet e világgá-szövetkezésre. Ezért szólal meg innen is Babits legteljesebb szava. És ugyanezért a Csoóri Sándoré. Helyet foglalnak: dombokat. Házzal magasítják, kerttel kerítik. 12