Csoóri Sándor: Esztergomi töredék

Tartalom - MŰVEK ÉS NAPOK (1979-1990)

csapatok is elkezdték lassú kivonulásukat az országból. 1956-ban tomboltunk, sírtunk örömünkben, holott csak az ígérete hangzott el távozásuknak! Hogyan lehetséges mégis, hogy ezekben a sikeres időkben a nemzet egyszer se tudott megállni valamelyik fordulónál vagy valamelyik magaslaton s jó mélyet lélegezni a változások levegőjéből? Ezzel a lélegzettel - vérszerződés helyett - egységesülni, hogy utána a különbözés természetes határai mentén szétváljunk ismét. Sokan ezt nemhogy nem igényelték, talán zavarta is volna őket. Együtt a nemzet? Miféle idejétmúlt óhaj ez? Volt, aki ki is fejezte viszolygását: eddig a szocializmust kellett bálványozni, újabban majd a nemzetet kell? A nemzetet, amely nálunk nem egyéb, mint Horthy-emlékekkel kitömött zsák? A fülemnek olyan ez a hang, mint a porcelántányéron megcsikorduló kés idegen hangja. Belevásik egy pillanatra az egész testem. Egy szót se szólnék, ha valamilyen újabbkori erkölcsi elnyomorodás végösszege volna ez a vélemény. De be kell vallanom, hogy én nem erkölcsi elnyomorodást érzek mögötte, hanem egészen másfajta érdeket, illetve világérzékelést. Mondhattam volna agressziót is. Hiszen mióta az eszemmel tájékozódom, észre kellett vennem, hogy magyar vagyok. Szégyenkeznem kellett, hogy magyar vagyok. Szégyenkeznem, de nem a saját belátásom alapján, ami lehetne természetes is, hanem a kívülről irányított sugalmazások miatt: „Mi az, hogy magyar?" - hallottam fölényesen visszakérdezni még magas értelmiségi körökben is. „És mi az, hogy hazafiság? Könnyek? Himnusz? Az ember már magánérzelmeit is rühelli, hát még az ilyen közmarhaságokat." Csak hívő hallgathat el úgy hangos ateista társaságban, ahogy ilyenkor én el szoktam csöndesedni. Tudniillik, akinek gondot okoz a maga megkeveredett, összevissza rugdalt magyarsága, az nem így fogalmaz. Ha támad is, elsősorban magát támadja. Ellenben, akinek csak a másiké okoz gondot, az mindig gunyoros, kötekedő, cinikus, kíméletlen s az ilyennek nincs mit válaszolni. Élnek, mért is ne élnének sokan az országban, akik unják az örök magyar sirámokat: Mohácsot, Nagymajtényt, Világost, Trianont és még ezer másféle csapást. Lehet is unni őket - ettől persze még nem tűnnek el a megoldhatatlan gondjaink közül. Különös, de addig, amíg a magyarsághoz természetes módon lehetett idomulni - akár beleolvadással, akár szellemi azonosulással - ezek az öröklött magyar nyavalyák nem zavarták, nem idegesítették - legalábbis érzékelhetően nem - például a századok óta velünk élő svábokat, cipszereket, sőt még a kiegyezés után betelepült zsidóságot sem. Adyt Hatvanyk, Révészek Jászik, Ignotusok állják körül, s képességeik szerint osztozkodnak is gondjaiban. Azt hiszem, talán Ady ideje az az utolsó pillanat, amikor a nemzet kérdései, a magyarság kérdései még átélhető egzisztenciális és történelmi problémaként lobbanhattak föl a zsidóságban. A zsidóság például nemcsak a nyelvet, a nyelvben megülepedett fájdalmakat is megtanulta. A Tanácsköztársasággal, a Horthy-korszakkal, de különösen a Vészkorszakkal a 141