Csoóri Sándor: Esztergomi töredék

Tartalom - MŰVEK ÉS NAPOK (1979-1990)

szetben több a begyakorolt tudás, mint a rögeszme. Hol van, mondjuk, egy Csontváry, aki a Nap-út festője akart lenni s vásznait, feltehetően, az Istennek szánta? Pedig ő ma is el tudna képzelni egy olyan vakmerő festőt, aki életében mást se rajzol, csak örvénylő sárga köröket. Lehetnek azok Nap-portrék, ijesztő kemenceszáj-ábrázolások, láng-kutak, bármik, csak szédítsék, húzzák az embert maguk felé, miként a nemiségben a kitárulkozó női ágyék. Később elég gyakran eszembejutott a Juhász-i példabeszéd. Gondoltam is néha: most, most keli végre becsukott szemmel átszakítanom az életemet körbelángoló Szaturnusz-gyűrüt, fcogv összeégett arccal és lélekkel a Van Goghok, a Dylan Thomasok, a Jeszenyinek világába léphessek át. De mindig csak a fölzaklató szándékig jutottam. A botránytól féltem? Az ugrással együttjáró bizonytalanságtól? Könnyebb dolgom volna, ha most a gyávaságomra háríthatnám át az egészet. Arra a gondosan eltitkolt félelemre, amely a szellemi életünket, még a fölszabadult nagy nevetések közben is fogva tartotta. De nem tehetem, hiszen nem a gyávaságomon múlott, hogy a világot megtagadó fenegyerek szerepét elhessentettem magamtól, hanem azon a másik, jól érvelő démonon, aki folyton a sarkamban járt és elhitette velem, hogy nekem hasznos embernek és hasznos írónak kell maradnom. S a tetejében még azt is elhitette, hogy a megszállottság most ebbe az irányba, a legnagyobb ellenállás irányába nyit távlatot. Hasznos ember és író? A fiatal Németh László eltökélt tekintetét láttam ilyenkor magam előtt. Azt a pillanatot, amikor szinte kihívásként írja meg Osváth Ernőnek, hogy első renden ő nem író, nem költő, nem holmi mutatványos lángész óhajt lenni, hanem a „magyar szellemi erők organizátora". Ha sokkal szerényebben is, valami hasonlót gondoltam én is a hatvanas évek vége felé. Megéreztem, hogy az Illyés, a Veres Péter, a Ngmeth László, a Vas István nemzedékének egészen mást jelent az irodalmi élet, mint nekünk, „fiataloknak". Velük történhet bármi: a politikai hatalom korlátozhatja vagy leföldelheti őket, az életművüket már letétbe helyezte az idő és az leronthatatlan. Nekünk azonban előbb még meg kellene teremtenünk. De lehet-e életművet teremteni olyan légkörben, ahol az ember nerii íf heti azt, amit szeretne, és mégis felelősnek érzi magát azért, amit nem tesz? Lehet-e ott, ánCi nem folyamatos a gondolkodás és az első kritikus szó máris a lázadás ereiével hat? J A válasz egyértelmű: nem lehet. A föladat tehát az, hogy belekapaszkodva a kilátástalan reménybe, teremtsünk szabadabb feltételeket az írás számára. Szólni erről csak a legszűkebb körbe tartozó barátaimnak szóltam: Tornainak, Szécsi Margitnak, Kiss Ferencnek, Nagy Lászlónak. Mindegyikőjük támogatott, hisz erre törekedtek maguk is, egyedül csak Nagy László próbált a „megváltói" tervekről lebeszélni. „A költőnek a világ szívében kell ülnie mondta huncutkás parancsként - és csak a versével szabad érvényesítenie akaratát. Ha politizálsz, angolkóros marad benned a költő." 136