Csoóri Sándor: Esztergomi töredék

Tartalom - MŰVEK ÉS NAPOK (1979-1990)

gem közege. A nyelvet üdén tartó harmat is valahonnan a hajnali egekből ereszkedik alá. S éppen ezért néha magam is elcsodálkozom azon, hogy a természet, ez a roppant érzéki száj, ez a forgató és táncoltató örvény nem nyelt eddig magába. Pedig a romantikából kifejlődő természetlíra időről időre új költőket fog magának kötéllel, klorofillzöld zászlai alá. S amikor toborzókedve épp föltámad, sose véletlenül és sose szeszélyből támad föl, hanem veszélyérzetből. A befogott költők kivonulnak a társadalomból, s tüntetően hátat fordítanak neki. A természet ilyenkor szelíd vagy nyers idillek otthonává változik, mint Csokonai A Tihanyi Ekhóhoz című versében, de megesik az is, hogy búvóhellyé, nádassá, Bakonnyá vadonodik, ahogy különböző korok szegénylegényeinek a valóságban is azzá vált. Hisz semmi sem alkalmasabb nála elrejtőzésre és szimbólumteremtésre a lírában (...) Ha a költő valami miatt nem akar önmagáról beszélni, kivetítheti minden érzelmét, minden lelki félelmét vagy zavarát az élő és élettelen természetre. Kivetítheti, és személyiségét elveszítve föl is oldódhat benne. Saját énje helyett megkapja ugyan a világmindenséget: ásványok, fémek nyelvét; sárga borostyánkő koporsóként, amelyekben millió éves bogár fekszik dermedten, és a millió éves idő, de a versben előbb-utóbb bekövetkezik a meghasonlás, mégpedig végzetesen, mert minél mámorosabban a vegetációt beszélteti a költő, annál inkább összezsugorodik az ő világa (...) Látszatra tehát bármilyen gazdag lehetőséget kínál is a természetlíra, gazdagsága aprólékosságba vagy éppen patetikus leltározásba torkollik (...) Az európai költészet olyan irányzataiban, mint amilyen a szürrealizmus, a futurizmus vagy az expresszionizmus volt, ha kétségbeesve, ha dacosan is, cselekvővé vált az egyén. A huszadik századi európai természetlírában viszont a természet vált azzá, s az egyén pedig az elszemélytelenedés felé halad. A magyar költészetben, talán azért is, mert az idők folyamán kevesebb költői „ideológia" manifesztum született, mint a franciáknál vagy a németeknél, egyértelműen körülhatárolható természetlíra, egészen a század közepéig, nem eresztett mély gyökereket. Azóta is egyedül Juhász Ferencet fonta be eltéphetetlen, vaskos indáival. (...) Juhász a fogalom zárt, esztétikai értelmében nem természetlírát teremt, hanem mindenség-lírát, de a nyelvi vegetációtól kezdve a növények, ősrovarok, fémcsillaglemezek mámoros katalogizálásáig vagy a tűzözön-izzású képzetektől a személyiség fölfalatásáig pontról pontra a természetlíra módszerét követi, már-már öntudatlanul is. A mitológiai kimeríthetetlenség bűnébe esve Juhász olyan emberfölötti célokat tűzött maga elé, amelyek bármelyik lángelmének a dicsőségére válhatnának, miközben el is torzítanák a legszívósabb lángelmét is. Juhász az idegeiben, a sejtjeiben, a kivételes tehetségében feszülő csodát hagyta elburjánzani, dantei méretű félreértések közben. Lemondott lírai énjéről, erről a legkiszolgáltatottabb emberi adottságról, mert azt hitte, hogy a hatalmas objektivitás majd közelebb viszi őt az istenüléshez. 117