Csoóri Sándor: Esztergomi töredék

Tartalom - MŰVEK ÉS NAPOK (1979-1990)

A VILÁG ÉRZÉKI METAFORÁJA (Részletek) Két hete adtam át a kiadónak új verseskötetem kéziratát: hatvan verset, az utolsó három év termését. Nyugodtnak kéne lennem, mint amilyen csöndesek és átszellemültek kertemben a leszüretelt, nyár végi szilvafák és a porhanyósodó levelű cseresznyék. írói pályámon ez a három esztendő volt az első - már-már magamnak is különc - időszak, amikor nem csábított el a verstől semmi: sem a film, sem a széppróza, sem a tanulmányírás. Három év egyvégtében a múzsa szoknyája mellett? Szinte hihetetlen! Még ma is egy tagolatlan idő állampolgárának érzem magam: jobb kezem felől zuhog, szakad az eső, hajat mosnak benne a fák, a bal kezem felől pedig már a nyár égeti morzsalékosra a földet, az idei nyár hanyatt esett bogaraival, melyek úgy aszalódnak a hőségben, mint afrikai szárazságban egész tehéncsordák. S bármilyen furcsa, de ebből a három esztendőből nem a hatvan versre emlékezem, hanem a világra, amely ott zöldült, mennydörgött, vérzett, vagy ott fényeskedett mögöttünk. Becsukom a szememet, és ki merem mondani: nem a verseket kaptam ajándékba a világtól, épp fordítva: a világot kaptam ajándékba a versektől. Ajándékba vagy szükségleteim szerint, ezt most nem is érdemes firtatni, ez fogalmazás dolga, annyi azonban bizonyos, hogy ami évekig, évtizedekig ismeretlen otthonosság volt számomra, attól a pillanattól kezdve, hogy belekerült egy versbe, ismerős otthonossággá változott. Neve lett, hangulata, története, emléke, amely elindította a jövő felé. Bölcselkedés helyett hadd mondjak rögtön egy érzékletes példát. Sok sündisznót láttam a kertemben az elmúlt években is. Mulatságos, szent állatkáknak tekintettem őket mindig, ormótlan tüskéikkel, csöppnyi és hosszúkás orrukkal, de miután egy nagyvárosról szóló versemben váratlanul fölbukkantak, azt éreztem, az ősvilág küldötteiként jelentek meg a helyszínen, az ősvilág üzenetével. Mocorgásuk mögött egyszerre ott volt a modern világváros minden zaja, és ott volt az őserdőkkel, ősbozótokkal beszélő múlt is! A köznapi valóságot tehát, mint mindenkori részletet, így helyezi vissza a költészet az egyetemesnek mondott Egészbe. * Vallomásom elején azt írtam: nyugodtnak kéne lennem, hiszen befejeztem és leadtam egy kedvemre való kötetet. És mégse vagyok az! Ellenkezőleg, nyugtalan vagyok. A versek nincsenek itt velem, s légüres tér keletkezett körülöttem. Ha átlapozhatnám őket, talán egy pillanatra elhinném, hogy 105