Borovszky Samu: Esztergom vármegye (Magyarország vármegyéi és városai, 1908)

ESZTERGOM VÁRMEGYE ŐSTÖRTÉNETE - A római uralom

Esztergom vármegye őstörténete. 181 hatták meg. E veszedelem elhárítására a folyam kanyarúlatának sarkán, Pilismaróinál erős tábort, Ad Hereulem Castra, áhítottak, mely eltérőleg a többiektől, magaslaton feküdt, míg amazok síkon állottak. A legközelebbi csapatállomásig, Cirpi mansioig, vagy Carpisig igen sok őrszem volt a Duna partján, szilárd burgusokban elhelyezve. Sőt csapathelyek is voltak, melyeknek nyomai Dömösön is megtalálhatók. Különben az itt fölemlített erődítvényekről külön is lesz még szó behatóbb részletességgel. Az erődítvények között az összeköttetés fenntartására és a Duna balpartján az ellenséggel való szembeszállásra a két légiónak leginkább lovas segédcsapatai voltak alkalmasak. A római állami névtár (Notitia dignitatum) kimutatása szerint, a Valéria Ripensis (dunaparti Valéria) tartomány parancsnoka alatt a következő haderő volt elhelyezve : Salvában volt egy „Cuneus equitum Scutariorum", a pajzsos lovagok csapatja, továbbá ,,Equites Mauri", mauritániai lovasság. Crumerumban „Equites promoti", előléptetett lovasság, Ad Hereulem dalmata lovasok és a herkuleai segédcsapat. Carpis, melynek őrsége igen tekintélyes volt, bizonyára Esztergom vármegye területére is bírt hatáskörrel, mert Cirpiben volt a II. legio adjutrix praefectusának is székhelye, dalmát lovagokkal és az angolországi partenciai segédcsapattal együtt. A Duna balpartján, Anabumnál dalmát lovagok táboroztak. Az időnként változott csapatokról az erődítvények ismertetésénél fogunk külön megemlékezni. Figyelembe véve azt, hogy a katonaság folyvást dolgozott az erődítési munkán, a téglákat maga égette, mint azt a rajtok látható betűk tanúsítják ; épületeit maga rakta, szilárd talajú, még itt-ott mai napig megmaradt útait maga készítette : feltételezhetjük, hogy Esztergom vármegye területén oly fészket készítettek maguknak a rómaiak, hogy nem volt mód abból őket hadi erővel kivetni, sőt az a további hódításra is biztos kiindulási pontot és visszavonulás esetén megközelíthetetlen menedéket nyújthatott. A római kezelés alatt Salva szépen fejlődött, azért Hadrián császár, midőn 121 körül Moesiából visszatért és Felső-Pannonián átutazott, Aquincummal és Carnuntummal együtt, Salvának is római jogot adott és megengedte, hogy az Aelia melléknevet vegye fel, a mi a császár származási neve volt. Még inkább tanúsítja a császárnak Pannónia iránti jóindulatát az, hogy adoptált fiát, L. Ceionius Commodus Verust, L. Aelius Caesar néven mindkét Pannónia helytartójává tette. Ez azonban nem élt sokáig adoptálója túlélte őt. A Morva és Garam között lakó és folyton nyugtalankodó quádokkal a leszámolás idejét Marcus Aurelius császár elérkezettnek látta. A 173. évben saját területükön tartottak folyton a csatározások. A végdöntést a császár arra az időre hagyta, midőn Rómából maga is a csatatérre mehet, a mi a 174-iki nyár derekán történt. Dio Cassius történetíró bővebben leírja az ütközetet. A quádok számban sokkal többen voltak a rómaiaknál. Ezeket igen kedvezőtlen helyre csalogatták, a hol körülfogták őket és minden víztől elzárták, úgy hogy a nap hevében veszniük kellett volna. Ekkor nehéz felhők tornyosúltak az égen, melyekből záporeső hullott alá a rómaiak enyhítésére, míg ellenségeiknek villámot és jeget vert szemök közé. A rómaiak így felüdítve, nagy győzelmet vívtak ki a megrémített quádok felett. Az ütközet döntésére hatásos égiháborúra igényt tartanak a különféle vallások. Rómában, a piazza Colonnán álló Antonius-szobor domborműve szerint, a rómaiak Jupiter pluviusnak tulajdonítják azt. A képen a római liarezosok az égre tekintenek s a cseppeket szájukkal fogják fel. Némelyek sisakjukat tartották alá és nemcsak maguk ittak mohón, de lovaikat is megitatták. Az ellenséget villám és heves jégeső sújtja. Látni lehet a képen, hogy hull az égből egyszerre víz és tűz. Míg az eső egyeseket felüdít, mások a villámtól találva meghalnak. A tűz, — mondja Dio Cassius, — a rómaiakat is érte ugyan, de náluk rögtön kialudt. Az ellenségnek semmit sem használt az eső, inkább olajként táplálta a tüzet. Náluk is esett s mégis víz után vágytak. Némelyek sebet ütöttek testükön, hogy vérökkel oltsák el a tüzet, mások a rómaiakra rontottak, mintha csak náluk volna található a mindent megmentő víz. Még Márk császár is megsajnálta őket. A domborművön szemlélhető Jupiter pluvius messzire kinyújtott karokkal áll. Jobb karjánál vannak a vizet gyűjtő rómaiak, baljánál a villámtól sújtott quádok. Maga Márk császár, serege megmentését s a győzelmet égiek közreműködésének tulajdonítá. Rendkívüli eseményt látott a váratlan esőben.