Bodri Ferenc [összeáll.]: Dévényi Iván 1929-1977 emlékkönyv

Tartalom - Az életút vége és sugárzásai

ismertelek-e én valójában téged? Hiszen még azt sem tudom, hogy pontosan hány éves voltál, amikor eltemettek, és érzéseidből, érzelmeidből, vágyaidból egy jottányit sem ismertem. Irántam érzett szeretetedet éreztem, és érdeklődésed irányait a szellem különféle területein természetesen jól ismertem... De ez nagyon kevés ahhoz képest, amit te ismertél belőlem, hiszen én szégyenkezések nélkül vallottam sebeimről, magányomról, küzdelmeimről és ítéleteimről. Te magad elé tartottad a kultúra pajzsát, a színes történések építménye mögül leselkedtél ki a külvilág felé, nehogy bárki is rajtakapjon, hogy te is sebezhető ember vagy, akinek fájhat valami. Körülbugyoláltad magad a szellem ilyen-olyan színű gyolcsával a képek és könyvek segítségével. Ez volt a fontos, és nem az éntudat kihegyezettsége. És még valami: hihetetlenül kiterjedt levelezésed a magyar szellemi élet honi és külföldi képviselőivel olyan tartalmakkal gazdagíthatott, melyek értelme és értéke csak ezután lesz igazán érzékelhető, hasznosítható és mások számára is bizonyosság a szellem primátusa mellett a mulandó anyag ellenében. 1956 nyarán egy olyan alkalommal ismerkedhettünk meg, ami örökre emlékezetes marad sokunk számára. A képzőművészeti életünk hullamerevsége még tartott akkoriban, amikor az esztergomi Keresztény Múzeum felkért engem, hogy tartsak a TIT keretén belül egy „előadást" olyan „szemléltető ábrák" segítségével, amelyek közelebb hozzák a modem művészetet a közönséghez. Megírtam a kis bevezetőt, és a következő művészek „ábráival" igazoltam mondanivalóimat: a főhelyre az akkor már klasszikussá vált és tizenöt éve halott mesternek, Vajdának az Északi táj című képe került. A többiek: Anna Margit, Komiss Dezső, Jakovits József, Rozsda Endre, Barta Lajos, Gadányi Jenő és Bálint Endre voltak. Nem nehéz kitalálni, hogy az egykori Európai Iskola tagjai adtak életjelt magukról olyan időkben, amikor már mindenki nyolc esztendő óta halottnak hitt minket. Gondolom, nem kell bizonyítanom, hogy az idő bennünket igazolt. Hát igen, akkor ismerkedtünk meg, és ha emlékezetem nem csal, az egész társaság az Esztergom főterén levő „békebeli" nagy kávéházába gyűlt egybe, és beszélgettünk, és nem tudom, kinek a jóvoltából egészen friss nyu242