Bodri Ferenc [összeáll.]: Babits és Esztergom

Babits Esztergomról

ziik, hogy meg kell szereznünk mindenáron! Utánakapunk, rögzíteni akarjuk, a lélek titkos hangját földi szavakkal lefordítani, s a gyenge szót, mint horgot dobáljuk a ködös varázs felé. Hányszor kicsúszik ujjaink alól, s mint a csodaszarvas, bukik fel ismét, csalogatóan, elfoszlik, s újra visszaragyog. így harcolunk a verssel, így birkózunk vele, kínlódva s kétségbeesetten! S így hódítjuk meg, lépésről lépésre, minden egyes szót új küzdelemmel, fáradhatatlanul. S néha szembeszáll velünk: az igazi szó, a pontos, az egyetlen szó elsüllyed eszméletünkben. De a vers él, valahol él már, megvan már, s előbb van meg, mint nehéz anyagú szavaink. Hányszor láttam Babits Mihályt föl és alá sétálni a hosszú esztergomi tornácon s az emeletes kert kígyós ösvényein, hányszor láttam töprengésbe sötétült arcát! — Mintha már tudtam volna azt a szót, csak elfelejtettem. S tudom, hogy a sok szó közül egyik sem az, amit ki kell mondanom. Nem kitalálni akarom, csak megtalálni, amit emlékezetem elfelejtett! Mint tanú jelentkezem, s szeretnék az új verskötetről beszélni. Tudom, hogy nem vagyok rá hivatott, sőt formatisztelő babonák szerint jogosult sem. A bírói gyakorlat szerint családtag nem köteles vallomást tenni. De önként jelentkezve nem szokták megtagadni tőlük a szót, ha fontos mondanivalójuk akad. Az én mondanivalóm tanúvallomás a lírai hitelről. A zsurnaliszta kíváncsiság hamis ku31