Bodri Ferenc [összeáll.]: Babits és Esztergom

Látogatás Babits Mihálynál

Pilinszky János HOLT PRÓFÉTA A HEGYEN Húsz esztendeje halt meg Babits Mihály. Már háborúban volt akkor az ország, s halála így különös súlyt, megrázó jelentőséget kapott. Utolsó éveiben a költő nemzete prófétája kívánt lenni, betegen, halálos kórral a testében, a gégerák fojtogató némaságában: megrendítő figyelmeztetések, modern költői jóslatok szólaltak meg verseiben, egyre nagyszerűbben és egyre hangosabban. Utolsó idejében valóságosan az ótestamentum prófétáinak sorsa teljesedett be rajta. Többé nem húzódhatott vissza merő esztétikumba, a gyülekező veszély vallásos és morális szerepre, vallomásra kényszerítette. Végső menedékét az esztergomi Előhegyen csendes és védett szigetnek szánta talán a barbárság „tengerszintje" felett, de ez a sziget utoljára megszűnt védett terület, zárt övezet lenni, s egy költőpróféta magaslatává változott. Alkatilag Babits nem erre született, amint azt a Jónás könyvé-ben megvallja, nem a hős szerepére. Isten hívása, s a sors, a háborús idők rettentő szorítása kellett ahhoz, hogy új, hatalmas szavait kipréselje a szörnyű kórtól fuldokló torokból. Babits kései költészete az erkölcsi imperatívusz csodája. A „szemérmes" költőről, aki hosszú ideig antik maszkok mögé rejtette arcát, ugyan ki hitte volna, hogy utolsó 146