Bodri Ferenc [összeáll.]: Babits és Esztergom

Látogatás Babits Mihálynál

kiáltotta egyre rémültebben ahogyan belefogott a világ, egyre mélyebb gubancokban, a második világháború szörnyűségeibe. Aligha kívánja tőlem az emlékezésnek ez a pillanata, az esztergomi ház helyreállítása, hogy halálának huszadik évfordulójára emlékezve itt vegyük szemügyre, tegyük bíráló mérlegre életét, erdőknél, tengereknél gazdagabb költészetét, életének, jellemének belső ellentmondásait, sorsának buktatóit, nehéz fordidóit. Hiszen nevezték őt poéta angelicusnak is, akinek nemcsak a Dante és az Amor sanctus fordításaiban zendült fel a szeráfikus hang, hanem egész költészetét áthatotta, de nevezték ugyanakkor poéta doctusnak is, némi gúnnyal, hangsúlyozva inkább a doctust, arra utalva, hogy a filológus elnyomja benne a költőt. Hangoztatták, hogy a világtól idegen, aki elefántcsonttoronyba vonul, míg éppen Tamási Áron mondotta, hogy világítótorony volt ő és nem elefántcsonttorony. Hangoztatták, hogy visszavonult, elhúzódott, nem felelt a kor kérdéseire, pedig ő volt az, aki Julien Benda könyvére, Bendánál sokkal mélyebb tanulmányában válaszolva felvetette az írástudók árulásának kérdéseit. Mi, akik ma már tudjuk, két világháború és két ellenforradalom után, hogy mikor áruló az író, kiket, kiknek jövendőjét árulja el, ha hűtlenné válik népének ügyéhez, nem szükséges, hogy az emlékezés e pillanatában is azokat az ellentmondásokat, azokat a buktatókat mérlegeljük, amelyektől nem 141