Bodri Ferenc [összeáll.]: Babits és Esztergom

Látogatás Babits Mihálynál

vaszok madárhangja. És e verandán ért engem életem legnagyobb megtiszteltetése. „Nem járja ez a »szerkesztő úr«" - csóválta meg fejét ebédlőasztalnál a költő, vörös bort töltött, és tegeződésre szólított fel. Jelen volt ekkor doktor B. ügyvéd, Babits mellett a Baumgarten irodalmi alapítványnak másik kurátora, akit ez a jelenet sem akadályozott meg abban, hogy később is, még Babits halála után is, a költőt gondosan ne mint „Babits ér"-at emlegesse előttem, mint ahogy általában költők előtt mindig. Kora tavasz volt ekkor, fújt a szél szakadatlanul. Babits ebből a szélzúgásból mindig egy szomszéd éghatár üzenetét hallotta ki, és - legtöbbször okkal - rettegett is a hírektől, mert — . . . egyetlen életbe kötve e földön száz távoli táj, ami egyik oldalon történt, az a másik tájon is fáj. S az ezt követő szakasz már a - később szintén itt írt - legnagyobb versnek, a Jónás könyvé-nek tanulságát előlegezte: Elbúvok a forró nyárban, egy kis hegyen búvok el én, de búhatnák vad preriken, vagy rejtek völgyek ötén: a világtól nincs föld elzárva. Rám kopog, megcibál, utánam nyújtja hideg kezét egy szomszéd éghatár. És mégis - híreket várva és hírektől félve mindig készek voltak arra, hogy örüljenek is híreknek, „külön" mindegyiknek, mint a „má134