Beke Margit [et al.]: Vitéz János emlékkönyv
Tartalom - Szakály Ferenc: Vitéz János, a politikus és államférfi
azért, hogy a belénk mardosó ellenség fészkeit mentül messzebbre visszavethessük rajtaütéseinkkel. Mi más jelentene hát mostani helyzetünkben fegyvereinket határaink között tartanunk, mint az amúgy is közeli ellenséget még közelebb engedve határainkon belül bevárnunk." 5 7 Ha az öszszeesküvők netán most, 1471-ben komolyan gondolták, hogy Mátyásnak — apja példájára — támadó háborút kellene indítania II. Mehmed szultán ellen, enyhén szólva is alaposan túlbecsülték az ország lehetőségeit, vagyis: gyakorló politikusként elégtelenre vizsgáztak. Hiába fémjelzi azt az e kérdésben legilletékesebb Hunyadi tekintélye, ez a doktrína már 1449-ben sem volt sem megvalósítható, sem célravezető. Éppen Hunyadi 1444-es és 1448-as offenzívája bizonyította be. hogy a magyar királyság szomszédai alkalmi segítségével sem lehet méltó ellenfele az akkori világ legerősebb hadseregének. A törökök nyomasztó harcászati és hadászati fölényben voltak, s ez az idők folyamán — újabb szerzeményeik révén — csak fokozódott. Az erők kiegyenlítéséhez szélesebb körű — meglehet, egész Európát egyesítő — összefogásra lett volna szükség, az azonban mindeddig megrekedt a tervezgetés stádiumában. Ugyanakkor Hunyadi nándorfehérvári diadala bebizonyította, hogy a magyar hadseregnek még komoly esélyei és tartalékai vannak az országhatárok védelmében. Mátyás tökéletesen megértette és messzemenően hasznosította apja háborúinak tapasztalatait: miközben alaposan megerősítette az ország védelmi rendszerét, békére törekedett a szultánnal, s csak akkor ragadott fegyvert ellene, ha figyelmeztetnie kellett: az erőviszonyok egyelőre nem változtak. 5 8 Mátyás török politikájának rengeteg kritikusa akadt az országhatárokon belül és kívül egyaránt, mégsem ezeknek, hanem neki volt igaza. Magyarország számára ugyanis könnyen végzetessé válhatott volna, ha hagyja magát belehajszolni valamilyen előkészítetlen offenzívába: a veszélyeztetettség nyilván határozottabb fellépésre sarkallja a török hadvezetést, s könnyen bebizonyosodhatott volna, hogy az ország nem képes megismételni Hunyadi János fényes haditettét. Mátyást azzal szokás vádolni, hogy erőltetett északi és nyugati háborúival meggyengítette az ország ellenállását a déli fronton, s ezzel mintegy előkészítette a mohácsi csatavesztést. Valójában pontosan fordítva történt: helyesen megválasztott török politikájával — ami megfelelt az ország lehetőségeinek — jócskán meghosszabbította az integer magyar állam létét, s ha — mint a feudális uralkodók általában — nem tudott ellentállni a kísértésnek, hogy erejét megmutassa, úgy jobban tette, ha nem a török, hanem más szomszédai ellen próbálkozott. 5 0 Ha hallgat kritikusaira, könnyen előbbre hozhatta volna néhány évtizeddel a mohácsi katasztrófát, mint ahogy odavezethetett volna a fentebb oly hosszan elemzett 1454-es „reformkísérlet" is. Ezúttal azonban, úgy tűnik, legalábbis Vitézt nincs okunk megalapozatlan törökellenes tervezgetésekkel vádolni, hiszen a török kérdés felemlegetése csak ürügy volt. Világosan kitűnik ez a Mátyás és Vitéz közti, 1471. december 19-i megegyezésből, amely jószerivel mással sem foglalkozik, mint az érsek kártalanításával, aminek fejében az érsek tulajdonképpen lemondott a hatalomgyakorlás minden eszközéről, hiszen váraiba királyhű várnagyok kerültek. 6 0 (Hogy Janus Pannoniust — aki végül is nem volt hajlandó egyezkedni a királlyal — vajon távlatosabb elképzelé32
