Hídlap, 2011 (9. évfolyam, 1–35. szám)
2011-05-14 / 18. szám
KULTÚRA / ESZTERGOM-EMBEREK Csak mese, csak álom... Vincze László festőművészt nem kell bemutatni olvasóinknak, az alkotó ráadásul már többször is szerepelt hasábjainkon. Varga Péter Dénes ezúttal első ecsetfogásáról, Esztergomba költözéséről és az ihletekről kérdezte egyebek közt a neves festőművészt.- Azt szokták mondani, hogy a muzsikusnak hangokból áll a világ. Gondolom, hogy a festőművésznek pedig minden színekből és képekből tevődik össze.- Ez a párhuzam ténylegesen létezik, valóban arról szól az egész életem, hogy jártamban keltemben ügyelem az embereket, mindazt, amit magam körül látok tapasztalok. A minap épp egy gyönyörű lánnyal utaztam hazafelé, láttam, hogy ő is csodálattal szemléli a tájat, ez azután össze is hozott bennünket, hiszen mindketten megállapítottuk, hogy milyen gyönyörű sárga az a repceföld, amely mellett éppen elhaladtunk. Nekem persze nem csak a táj tetszett, hanem maga a lány is, hiszen nagyon szeretem az emberi arcokat, az emberi mozdulatokat is festeni. Akadnak bőven figuratív képeim, elsősorban portrék, de számos alakos kompozíció is került már vászonra.- Portrét festesz szívesebben vagy inkább csendéletet, tájképet?- Őszintén szólva portrét szívesebben festek, hiszen a táj vagy a csendélet témája mindig adott, nem időhöz kötött, hogy mikor készíti az ember, míg a portréhoz mindig kell egy modell, én nem szeretek fotó után festeni. Szükséges a benne rejlő közvetlenség. Ott ül előttem, tudunk beszélgetni. Legutóbb egy nagyon szép fiatal színésznőt festettem. Roppant érdekes és kellemes volt olyannyira, hogy megkérdeztem tőle, ülne-e esetleg modellt egy másik képhez is - így azután az egyik megmaradt nekem.- Mennyit dolgozik egy festőművész naponta?- Ideális esetben öt-hat órát. Meggyőződésem, hogy kár még tovább hajtania az embernek magát, hiszen ha elfárad, vagy már csupán erőlteti, előfordulhat, hogy épp visszafelé halad, elrontja a képet, elveszíti annak frissességét. Ráadásul tennivaló a festés befejezte után is akad. Ki kell mosni az ecseteket, elő kell készíteni a palettát, el kell szaladni a keretező- höz, tehát az ilyen prózai teendők is sok időt vesznek igénybe.- Emlékszel az első ecsetre?- így konkrétan nem, pontosabban Félegyházi tanár úr növendékeként a Debreceni Református Gimnáziumban venni kellett ecsetet. Ő egy igen szigorú ember volt, az egész osztályban talán én voltam az egyetlen, akin soha nem csattant el a tenyere, az is talán csak azért, mert mindig igen pontosan betartottam az utasításait. Ennek meg is lett az eredménye, hiszen néhány esztendő után felvett engem az iskolai szakkörbe, melyben egy év alatt, meglehetősen feszített tempóban felkészített engem a főiskolai felvételire. Az első ecsetem tehát egy papírboltban vásárolható vízfestő ecset volt, ahol ráadásul az egész osztállyal közösen egyetlen színt választottunk, indiai vöröset. Ezzel kellett először foltokat festenünk, amint a tanár úr mondta. Talán kicsit furcsának tűnik, de igen sok hasznát veszi a növendék. Máig is érzem a jótékony hatását, hiszen ha valamit el akarok helyezni a képen, egyszerűen oda látom, oda képzelem, tehát nem kerülök zavarba, hogy esetleg nem férne ki valami.- Hogy kerültél Debrecenből Esztergomba?- No, előbb Budapestre kerültem, azután Szegedre, mint rajztanár végeztem 1957-ben. Ekkor három esztendeig egy faluban dolgoztam és végül innét kerültem Esztergomba rajztanárnak. Megszerettem a várost, itt maradtam, vettem egy garzonlakást, itt is nősültem, itt született a három gyerekem. Később azután már nem tanítottam, ellenben igen sokat tanultam hosszú ideig Miháltz Pali bácsitól, aki Szentendréről járt át és jobbára itt töltötte a nyarakat. Neki volt itt a szigeten egy kis művészlakása műteremmel és saját bevallása szerint jobban szeretett itt lenni, így azután az év nagy részét a feleségével együtt Esztergomban töltötték. És részévé váltak az életemnek a nagy utazások szerte Európában. Időközben az anyagi forrásaim is kiapadtak, de tagja lettem a Képzőművészeti Alapnak. Munka nélkül akkoriban jogilag sem volt szerencsés létezni, nekem sikerült elfogadtatnom az önálló szellemi tevékenységet, mint hivatalos elfoglaltságot, ami akkoriban egy állásnak számított.- Szó került egy legutóbbi modelled- ről, aki színésznő volt. Nem áll messze Tőled és a családodtól a művészetnek ez az iránya sem, hiszen Péter fiad jó nevű színész. IX. ÉVFOLYAM / IS.- Valóban, ebben az évadban épp egy musical főszerepét játssza Kecskeméten, ami számomra, mint nagy színházrajongó számára nem csupán élmény, ami büszkeséggel tölt el, de számos ismeretséggel is gazdagított. Pétert egyébként is gyakran megnézem akár Pesten vagy Győrben, esetleg Miskolcon vagy Szolnokon. És ez nem csupán az apa elfogultsága, hiszen a színészet valóban közel áll az én mesterségemhez is olyannyira, hogy nem egyszer kapok indíttatást éppen a színpadról. Ilyen élmény volt legutóbb Székely János darabja a Caligula helytartója Kőszegi Ákossal, Dunai Tamásai és számos nagyszerű művésszel. Épp ez az előadás inspirált egy kép megfestésére, ami jelenleg a Katona József Színház nézőtéri büféjében látható, ahol jelenleg van egy önálló kiállításom.- Terveid?- Röpke idő egy emberi élet. Leginkább arra törekszem, hogy kiteljesítsem a pályámat, küzdjek az általam ismert gyengéim ellen és ne süllyedjek bele valamiféle olyan állapotba, hogy történetesen csak tájképeket vagy csak pipacsokat fessek. És maga a világ. Most épp Horvátországba készülök, ahol a tenger végtelenjében fogom keresni, hogy hol is van ennek a véges világnak a vége. Amint Vajda János kérdezi a Nádas tavon című versében:”Földi élet, hol a véged?”, illetve néhány sorral lejjebb, hogy mindez talán csak mese, csalódás, álom. VARGA PETER DÉNES > hidlap.net
