Hídlap, 2011 (9. évfolyam, 1–35. szám)
2011-04-02 / 12. szám
A kalapos nagysága Sajátos helyzeteket képes teremteni a história a történelemben élő ember számára. Gerendás Gézáné, Edit néni úgy volt negyed századon át az esztergomi Révész Béla Úttörőház igazgatója, hogy ifjúkorában eszébe sem jutott, hogy a pedagógus pályát válassza élethivatásul és mindemellett soha nem volt még csak párttag sem, így azután akadt, aki egyszerűen „kalapos nagyságának” nevezte.- Ami az ideológiát illeti eleve más alapokról indultam, hiszen a négy polgári elvégzése után Budapestre vitt édesanyám a ferences apácákhoz, ott nevelkedtem, gondolhatja, hogy nem bármiféle úgynevezett szocialista erkölcsökön. Egyébként divattervező akartam lenni, így azután ipari iskolába készültem, hogy megtanuljak varrni, hímezni és egyáltalán mindent, ami ehhez szükséges volt. Csak időközben a sors összehozott Gerendás Gézával, aki másról sem tudott beszélni, mint hogy a legszebb hivatás a pedagógusé. Olyannyira elkötelezettje volt ennek a valóban gyönyörű pályának, hogy bár kétszer annyi fizetésért hívták máshová is, ő azt válaszolta, hogy ha többszörösét fizetik is ott, mint az iskolában, akkor is pedagógus marad, ha úgy adódik, akár ingyen is. Az angol fogságból hazatérve egyházi iskolában kezdett tanítani, ahol kántortanítóként is működött, én pedig oda jártam templomba. Őszintén szólva akkor tudtam a legjobban imádkozni, amikor ő játszott és énekelt. Nagyon szép hangja volt. Később, az államosítás után kinevezték iskolaigazgatónak - akkor 27 esztendős volt - és nyilván a kor és rendszer követelményeinek megfelelően részesévé vált az úttörőmozgalomnak, pontosabban meg kellett szerveznie a szövetséget. Akkor én épp községi tisztviselő voltam Héregen, felkeresett és megkért, hogy legyek tagja a szervező testületnek. Az első tevékeny részvételem egy diákcsapat ingyenesen történő Budapestre utaztatása volt, olyan gyerekeké, akik addig még vonatot sem láttak. A műjégpályára sikerült elvinnünk őket, szalmán és pokrócon aludtunk, de a gyerekek számára felejthetetlen élmény volt. Gézával is valójában itt kerültem közelebbi kapcsolatba. Nagyon jó volt vele beszélgetni, ráadásul, ha alkalom kínálkozott rendre odaült a zongorához, gyönyörűen játszott, úgy lehetett nála nótát rendelni, mint a cigánynál, mindent tudott. Végtére az ő hatására iratkoztam be a budai tanítóképzőbe, ahonnét az okmányaimat áttették az esztergomiba, így itt végeztem. Kinevezett, tényleges tanító mindazonáltal soha nem voltam, legfeljebb helyettesítettem, de valahogy mindig kiemeltek más pedagógiaiterületre. Akkoriban került sor arra, hogy az általános iskolákat össze akarták vonni egy úgynevezett iskolai gondnokság alá. Ennek a vezetője lettem, helyileg a Petőfi iskolában, ahol azt mondták, hogy lesz irodám, ha csinálok magamnak, lesz íróasztalom, ha szerzek. Csináltam, szereztem. Alig kezdtem el a munkát, amikor minden tiltakozásom ellenére számadó igazgatónak akartak kinevezni. Vállalni ugyan nem vállaltam, de azt nem tudtam kikerülni, hogy Schleiffer Pistát én tanítsam be.- Hogyan jutott el Edit néni végül az úttörőházba?- Akkoriban meglehetősen sok baj volt az úttörőház igazgatójával és bár egészen Rákosiig nyúltak a kapcsolatai, az akkori városi képviselők úgy döntöttek, hogy tegyenek engem a helyére, majd én rendet csinálok az intézményben. Nehéz időszak volt, ténylegesen belebetegedtem, hiszen a számtalan kusza gazdasági visszaélés mellett az elődöm valóban lopta a pénzt. Egy alkalommal azután sikerült rajtakapnom egy ilyen akción és a fejére olvashattam mindazt, amit már addig is tudtam, de immár bizonyítható volt.- Edit néni! A klarisszáknál egykor úgy köszöntek, hogy „Dicsértessék a Jézus Krisztus!” Miképpen lehetett ehhez képest belső meghasonlás nélkül megélni az „elvtárs” megszólítást?- Elmondhatatlanul nehéz volt. Megtiltották a templomba járást a pedagógusoknak, levetették a feszületeket a falról. Géza, mint igazgató csak annyit mondott, hogy jó, de ő nem hajlandó levenni. Végül egy odaátról való kolléganő vállalta, hogy „megtisztítja” az osztálytermeket a keresztektől. Mindazonáltal rendre megkönnyeztem, amikor vasárnap beharangoztak, és én nem mehettem el a templomba.- Ha napjainkban az úttörőmozgalmat emlegetjük, van a kifejezésnek egy pejoratív felhangja, pedig pedagógiai értelemben nem volt egy szerencsétlen intézmény vagy szerveződés.- Bizony nem. Nyugodtan nevezhettük volna szabadidő-központnak, hiszen a gyerekek szakkörbe jártak, müzeumo- kat látogattunk, színházba mentünk, korrepetálásokkal segítettük a tanulást- nem volt szerencsésebb, mint ma a kulcsos gyerekek, akikre az iskola után nincs, aki felügyeljen, tartalommal töltse meg a szabad délutánjaikat? Őszintén szólva meg is kaptam érte az elismerést, például mindennemű pártelkötelezettség nélkül a „Kiváló pedagógus” kitüntetést. De higgye el, minden nehézség ellenére- ha újra kezdhetném - ismételten csak pedagógus lennék, folyamatosan pályáz , nék, mint egykor is tettem, hiszen így alakítottunk ki szaktantermeket, játszó szobát, babaházat, kisgazdasszony, ügyes kezek, bélyeggyűjtő, csillagász és rajz szakkört, melyek mind a gyerekkezek nyomait őrzik. Szép és tartalmas munka volt, amelynek emlékeit máig szeretettel őrzik az immár apukákká, anyukákká felnőtt egykori úttörők. KULTÚRA ESZTERGOM-EMBER EK IX. ÉVFOLYAM / 12. SZÁM 2011. ÁPRILIS 2. 21
