Hídlap, 2011 (9. évfolyam, 1–35. szám)
2011-03-12 / 9. szám
KULTÚRA „Megkaptam Isten segítségét...” Sok olyan szolgálatot kaptam, amely félelemmel töltött el, és teljesítésükhöz magamat elégtelennek tekintettem. Teljesítésükhöz megkaptam Isten segítségét. Nem azzal, hogy engem vagy a körülményeket változtatta meg, hanem jólelkű segítő társakat állított mellém. Megköszönöm Istennek mindazt a segítséget, amelyet a munkatársaimon keresztül nyújtott nekem. Köszönettel gondolok mindazokra, akik segítettek feladataim végzésében. Sokszor nehezedtek rám nehéz feladatok, megoldhatatlannak látszó helyzetek, erőmet felülmúló körülmények. Ezeket a gondjaimat folyton Urunk elé tártam az adorációban. Mindig kaptam Tőle választ, jó gondolatot, belső megnyugvást, vagy erőt a továbbhaladásért. Hálát adok Istennek minden útmutatásért, lelki megerősítésért, amelyeket az adoráció csendjében nyertem el. Hálaadásomban különösen is megemlékezem arról a két eseményről, amelyekben kézzelfoghatóan megtapasztalhattam a Gondviselés segítségét. Ezekről már többször megemlékeztem, de a mai hálaadásomban külön is megemlítem. „Eszköz a Gondviselés kezében..." Gondot jelentett a Szovjetunióhoz tarozó Kárpátalján élő hívek lelkipásztori ellátása. 1988-ban az orosz ortodox millennium alkalmával a pápai delegáció tagjaként Moszkvában voltam, ahol a szovjet vallásügyi miniszterrel történt tárgyalásban megállapodtunk a kárpátaljai katolikus egyház segítésében, hivatalos látogatásában. De Kiev ellenezte a hivatalos kárpátaljai utazásomat, és úgy látszott, hogy nem sikerül a segítő terv megvalósítása. Abban az időben járt Magyarországon Jakoblev, az akkori Szovjetunió második embere, akinek - útban Pozsony felé - Esztergomi programot szerveztek, amelynek keretében engem meglátogatott. Előterjesztettem neki a kárpátaljai utazásom problémáját, mire ő kijelentette: szívesen látott személy vagyok Kárpátalján, szervezzem meg az utamat. A teljesen véletlennek látszó találkozás volt eszköz a Gondviselés kezében, hogy a kárpátaljai katolikus hívek lelkipásztori segítséghez juthattak. A másik esemény a Szentatya lelkipásztori látogatása volt. 1988-ban gondolni sem lehetett a Szentatya látogatására, részint, mert nem rendelkeztünk megfelelő szervezeti felépítettséggel, részint az anyagiak hiánya miatt. Akkor nyáron Budapesten járt Spadolini, az olasz felsőház elnöke. Amikor elbúcsúzott a Grósz Károly miniszterelnöktől, az ajtóban még feltette neki azt a kérdést; a pápa miért nem látogathat Magyarországra? Azt a választ kapta a miniszterelnöktől, hogy jöhet Magyarországra, amikor jónak látja. Ez a véletlennek látszó esemény indította el a pápalátogatás előkészítését, amely csak három év múlva, 1991-ben történhetett meg. Akik visszaemlékezünk erre az eseményre, megtapasztaltuk, hogy a Szentatya látogatása a lehető legjobb időben történt. „Isten csendes jelekkel szól az életünkben..." Hálaadásomban felsorolás nélkül kiemelem azt is, hogy egész életemben megtapasztaltam a Boldogságos Szűz anyai pártfogását. Pappá szentelésem a Magyar Szentföld Fájdalmas Szűz kápolnájában volt, püspökszentelésem után Búcsúszentlászlón ajánlottam szolgálatomat az ő pártfogásába, és tíz nap múlvaMátraverebély- Szentkúton köszönöm meg pártfogását a többi ferences jubiláló testvéremmel. És bizalommal kérem pártfogását életem hátralévő részére is. Hálaadásommal kiemelem a paptestvérek felé, hogy a papi élet nagy segítője az Istentől jövő jelek felismerése. Isten csendes jelekkel szól az életünkben, a papi életben is, de ezek a csendes jelek hatékonyak. Aki felismeri az Istentől jövő jelekben Isten gondviselő szere- tetét, amellyel irányítja életünket, nem mindig saját elgondolásunk szerint, sokszor áldozatot és lemondást is megkívánva, az erőt és biztatást nyer a papi hivatás feladataihoz, szívesen áldozza életét a hívek közösségének, és örömmel teljesíti a sokszor nehéz és áldozatos papi szolgálatot. Isten nagy jótéteményeinek a szemlélésével kiemelem a hívek felé, főleg a ferences gimnázium diákjai felé, hogy teljes bizalmat érdemel a zsoltáros szava: „Vesd az Úrra gondodat, ő majd gondoskodik rólad, és nem engedi soha, hogy az igaz meginogjon.” (Zsolt 54,23) Isten gondviselő szere- tete nem a mi elgondolásainkat követi, de Isten gondviselő szeretetére fel lehet építeni a jövőt, az egész életet. Szent Ferenc példája is beszédesen mutatja annak az ilyen életnek a szépségét és értékét. Visszatekintve a hatvan esztendőre, a zsoltáros szavaival fohászkodom: „Adjatok hálát az Úrnak, mert jó, mert örökké szeret minket.” (Zsolt 117,1) Isten szeretetének ily sok megnyilatkozása mellett még jobban látom papi életem .gyengeségeit, bűneit, hibáit, mulasztásait. Az evangéliumban szereplő vámos templomi imája él a lelkemben: „Isten, irgalmazznekem, bűnösnek.” (Lk 18,13) Bizalommal kérem Urunktól az ő irgalmas, megbocsátó szeretetét. Előre tekintve kérésem, amit mindennap a szentmisében a pap a szentáldo- zás előtt imádkozik: „add, hogy mindig ragaszkodjam törvényeidhez, és soha el ne szakadjak tőled.” És életem végéhez közeledve - Szent Pál szavaival élve - bizalommal kérem Urunk Jézus Krisztustól azt a kegyelmet, hogy „örömmel várjam eljövetelét”. (Vö. íTim 4,8). IX. ÉVFOLYAM / 9. SZÁM / 2011. MÁRCIUS 12. > hidlap.net 23
