Hídlap, 2011 (9. évfolyam, 1–35. szám)
2011-02-19 / 6. szám
KULTÚRA / ESZTERGOM-EMBEREK- Nos, magam is játszó ember vagyok és nem csupán azért, mert a diákszínjátszással is foglalkozom, hanem mert visz- szatekintve a pályámra, magát az egészet egy jó játéknak tartom.- Nagy elődöket követően, az ő nyomdokaikon haladva kerültél a ferencesekhez.- Hosszú kitérők előzték meg a történetet, de hálát adok a Jóistennek, hogy tanári pályám utolsónak vélt szakaszában ide vezérelt, juttatott. Több helyen tanítottam életemben, de szinte kivétel nélkül mindenütt foglalkoztam diákszínjátszással. Azután mikor ide kerültem Esztergomba, az akkori igazgató, Pál atya elsők között fogalmazta meg az elvárásait tekintve, mennyire is fontosnak tartja azt, hogy egy középiskolában színjátszó kör működjék.- Te magad is fontosnak tartod a gyerekek szempontjából a játékot?- Feltétlenül, hiszen gyakorta adódik az alkalom és várja el az élet a fiataloktól, hogy kiálljanak valamely közönség elé, vállalják önmagukat és ebben bizony a megelőző színjátszó éveknek meghatározó a szerepük. Vonatkozik ez a munkahelyekre, a közéletre és a magánéletre egyaránt. Nem is beszélve a műfaj közösségformáló erejéről, hiszen a színház nem önmagáért születik vagy valósul meg.- Sosem felejtem el, hogy például Bubik Istvánt egykor Balázs atya állította először színpadra épp itt, a ferences gimnázium színpadán. Vannak neked is hasonló emlékeid?- Igen. Ha visszagondolok, épp most végzi a Színház és Filmművészeti Egyetemet a tizedik tanítványom, aki egyébként A játszó ember Johan Huizinga elhíresült könyvének címe, amely kultúrtörténeti és filozófiai nézeteinek összefoglaló műve a Homo ludens (1938), a játékos elem szerepét tanulmányozza az emberi alkotó tevékenység különböző területein, ez adta az ötletet, hogy a Temesvári Pelbárt Ferences Gimnázium valóban legendás színjátszó körének jelenlegi vezetőjével, Pásztó András tanár úrral az életpályáján túl arról beszélgessünk, mennyire is „játszó” iskolában, diákként. mellette belefogott a rendező szakba is. Úgyhogy összességében Londontól Budapestig Pozsonyon, Kassán és Prágán keresztül több olyan színész örvendezteti meg játékával a közönséget, aki egykor nálam kezdett diákszínjátszóként.-A szakmád mellett mennyire tartod fontosnak, hogy játszó emberekké tetted a tanítványaidat?- Őszintén szólva, nem tudnám a kettőt különválasztani, hiszen kezdettől fogva az a József Attilától származó gondolat vezérel, hogy „jó szóval oktasd, játszani is engedd szép, komoly hadat”! És mindazonáltal azoknak is fontos lehet mindez, akik nem lesznek színészek, hanem esetleg asztalosok, orvosok, vagy akár papok, feltétlenül fontos a jó szó és a játék együvé tartozása.- Messziről kerültél végtére is Esztergomba. Jó itt lenni?- Nagyon, bár hozzá kell tennem, hogy ez a messziről, igen relatív, mert bár az ember, főként egy középBudapesten születtem, a gyerekkoromat Párkányban töltöttem, innét kerültem Kassára, majd a pozsonyi egyetemre, tehát nem olyan messze ez, inkább csak némi kitérő, amiben közrejátszott maga Trianon, hiszen az édesanyám családja valójában esztergomi, csak nem volt híd, amin átkeljünk és nem volt már ház, ahová költözhettünk volna, így maradtunk a túloldalon, Párkányban, ahol huszonhét esztendőt töltöttem. Ott indult az egyetem bevégeztével a pedagógusi pályám, azután huszonöt év Kassán, mígnem 1995-ben visszaköltöztünk Esztergomba, ahol remélem, eltölthetek még újabb huszonöt évet.- Mit szeretsz jobban? Tanítani vagy színjátszó kört működtetni.- Ezt sem tudnám élesen szétválasztani, hiszen maga a tanítás is tulajdonképpen színjáték, ki kell állni és szerepelni kell. Igaz, volt öt esztendő az életemben, amikor a kassai Magyar Színház dramaturgjaként dolgozva csak óraadóként tanítottam, de nem bántam meg a pálya- választást annak ellenére, hogy a szüleim arra presszionáltak, hogy menjek az orvosi egyetemre. Készültem is az orvosi pályára, de úgynevezett káder okokból a jelentkezésemet sem küldték el az egyetemre, így lettem képesítés nélküli tanár Ipolyszalkán. Valójában az ott töltött esztendő erősítette meg bennem, hogy nekem ez volna a feladatom. így lettem végül bölcsész és bár lassan be kell fejeznem ezt a munkát a koromból adódóan, de remélem, hogy a fiatalok között akad majd valaki, aki folytatja ezt a régi városi és iskolai hagyományt. VARGA PÉTER DÉNES > hidlap.net IX. ÉVFOLYAM / 6. SZÁM / 2011. FEBRUÁR 19.
