Hídlap, 2010 (8. évfolyam, 26–47. szám)
2010-11-20 / 43. szám
KULTÚRA nem üres szócséplések vagy fecsegések voltak, hanem intenzív továbbképzések. Mindig tanított valamire, ami azután az egyetemen számomra pótolhatatlan értéket jelentett.- Azért Imre bácsihoz képest tettél ebbe a történetbe egy kanyart, hiszen nem belgyógyász lettél, hanem gyermekorvos.- Ez furcsán alakult így. Az egyetem elején mindenképpen manuális pályára készültem -feltehetően az általam igen tisztelt Mester professzor hatására, azután később következett a belgyógyászat, köszönhetően gondolom a szintén lenyűgözően nagy tudású, a kardiológiai speciális kollégiumot tartó Romoda Tibornak. Akkor mindenképp belgyógyász szerettem volna lenni, ám amikor végeztem, édesapám feltette a kérdést, hogy vajon mit szeretnék hosszú távon. Akkor azt válaszoltam, hogy a sebészetről már letettem, vonzóbbnak tűnik a belgyógyászat. Ekkor azt ajánlotta, hogy ismerkedjem meg a gyermekgyógyászattal, aminek a táblán ezzel a felirattal: Jót, sjól. Valóban ebben áll a nagy titok.- Óriási szerencsémre a családi indíttatás mellett módomban volt a ferences gimnáziumban is abszolválni, ahol szintén nagyon sokat kaptam Félix atyától, Teoftl atyától, Oszkár atyától, meg mindenkitől. Ők egy egész életre szóló instrukciókkal voltak képesek bennünket ellátni. Róluk és tőlük Jevtusenko egy csodálatos gondolata jut az eszembe gyakorlatilag máig, nap mint nap. Valahogy így szól: Tőle ki gyógyít, és aki fát vág és ki az öltönyt varrja neked, elvárom, remekül tegye dolgát, dolga bármi legyen. Ne legyen közepes, vacak, átlag, sem a sárcipő, sem a ház. Bűn a közép- szerűség, akár csak hazug szó, elfajulás. Ez a középszerűségtől való menekülés végigkísérte az életemet. A „Jót és jól”, ami nyilván nem sikerül mindig, hiszen gyarló emberek vagyunk, mégis a munkám igényességét, vagy az igényességre való törekvést határozza meg, motiválja a mindennapjaimban. Bense Tamásról kevesen tudják, hogy 18 évesen autóversenyezett is, országos bajnok volt később, belgyógyászként nagyon komoly hasznát fogom venni, azután egy esztendő múltán mondjam meg, hogy maradok, vagy valóban átmegyek a belgyógyászatra. Maradtam, aminek ő határtalanul örült, mert ismerte a természetemet, tudta, hogy ezen a területen kevesebb a kudarcélmény és az én személyiségem ezen a területen tud majd igazán kibontakozni. Ma már tudom, hogy ebben is igaza volt.- A rendelő várójában egy tabellán számtalan lurkó fotója van kifüggesztve,- Egy idősödő embernél sem szerencsés, ha megbetegszik, orvoshoz kell fordulnia, de egy gyereknél egyenesen tragédia. Hogyan éled meg, ha súlyosan beteg gyerekkel találkozol?- Nagyon, végtelenül megvisel. Az ember ebben a szakmában - ha lelki- ismeretesen dolgozik - egy kicsit el is ég. Ami ilyenkor igazán segít, talán az, ha van hite. Ezek a feldolgozhatatlan- nak tűnő problémák, amikor mondjuk egy gyerek hasában daganatot tapintok Vili. ÉVFOLYAM / 43. SZÁM és majdnem biztos vagyok benne, hogy nem lehet rajta segíteni, ezek óriási terhet jelentenek. Hit és családi háttér kell ahhoz, hogy valamelyest fel tudjuk dolgozni. Ebben is hihetetlenül szerencsés vagyok, hiszen a feleségemben olyan társra leltem, aki azt a szeretetet, amit egykor otthon nyújtottak nekem - édesanyám és édesapám - nos a fészeknek ezt a melegét vitte és viszi tovább. De a gyerekeimnek is olyan támaszt jelentett, amit nekem épp a rengeteg munkám miatt, akárha csak a napi tizennyolc órás munkára és a számtalan ügyeletre gondolok, nekem nem állt módomban biztosítani, így ő, amint mondani szoktam, szinte özvegyként nevelte föl őket, meg kell mondanom, hogy nagyszerűen. Ezt próbálom most ellensúlyozni, valamelyest visszaadni mindennapi életem egyik legnagyobb élményén keresztül, aki nem más, mint az unokám, immár a harmadik Bense Tamás.- A rendelőd, sőt még a váró is tele van szebbnél szebb órával, sőt mindkét csuklódon is óra van. Óhatatlanul arra gondoltam, hogy bizonyára elgondolkodsz néha azon is, miközben ismer az egész város, hogy „Tempus fugit”. Múlik az idő.- Bizony elgondolkodom rajta és az órák valóban közel állnak hozzám. Az az álmom, hogy egyszer, majd nyugdíjas koromban tudom kamatoztatni azt, amit naponta megteszek, vagyis negyed órát arra szánok, hogy bemenvén Adorján Attila órásmesterhez igyekszem ellesni az ő kimért, mesteri mozdulatait, szakértelmét, vagy kis Attila hihetetlen gyors problémamegoldó képességét. Sokat tanulok tőlük éppen a hobbimon, az órák szeretetén keresztül, amelyeknek nem az értéke, hanem a szépsége számít. Mindemellett nyilván azt is jelentik az órák, hogy az idő múlik, így én normálisan tervezem az öregséget. Ha a génjeimnek köszönhetően magas kort érek meg, akkor ameddig tudom, és amíg van rá kereslet, egyáltalán amíg tovább képezve magam a szakmára alkalmas leszek biztos, hogy művelni fogom. Azután majd, ha átadtam a praxist, mondjuk a fiamnak, akkor otthon, a rendelő kisebbik zugában elhelyezem az én kis gyűjteményemet tisztogatva, ápolva, javítgatva az óráimat, miközben elgondolkodom az életem néhány támpontján, azokon, amelyek azt mondatják velem, hogy így kellett csinálni. Mik ezek a támpontok? Hogy édesanyám, akinek nagyon sokat köszönhetek, hála Istennek elfogadható állapotban van, az hogy a feleségemmel nagyon nagy boldogságban élünk, és az, hogy a gyerekeim sikeresek.
