Hídlap, 2010 (8. évfolyam, 26–47. szám)
2010-11-13 / 42. szám
Távolból Általában leginkább történelmünk azon nagyságairól emlékezünk meg, akiket a sors elkényszerített Szent István egykor volt, vagy a huszadik század elején megcsonkított kicsiny hazájából. Róluk, akik hol több, hol kevesebb esztendőt idegen földön voltak kénytelenek eltölteni, amint Rákóczi Ferenc Rodostóban, Széchenyi István Döblingben vagy Kossuth Lajos Turinban. Pedig rajtuk kívül magyarok ezrei hagyták el ezt a hazát, részint valamely kényszer hatására, részint pedig mert úgy alakult a sorsuk. Ők mindannyian másképp, mondhatjuk azt, hogy „kívülről” szemlélték azt, amitől megváltak. Hogy a város jelen középkorú korosztálya ne ismerné a nevet, Rajner Miklós, kevéssé hiszem. Őt, aki se nem Széchenyi, se nem Kossuth, csak egy valamikor, a hódoltság idején Bajorországból Esztergomba származott família leszármazottja arról kérdeztem, hogyan is látta, látja mai korunk Magyarországát, miképpen szemléli szülővárosát?- Nem véletlenségből készültek az interjúhoz kapcsolódó fotók Babits Mihály szobra mellett, hiszen nagyapád, néhai Rajner János belgyógyász főorvos nem csupán Serédy Jusztinián és Mindszenty József bíborosok, hanem a nagy költő, Babits Mihály háziorvosa is volt, amint erről a legendás Babits-fal is tanúskodik.- Amolyan három esztendős koromig vannak emlékeim kora gyermekkoromból. A Kossuth utcai lakás, a heti több alkalommal történt látogatás nagyapá- méknál a Rajner-házba'n, a valóban nagy családban töltött karácsonyi esték, ahol voltunk vagy húszán, harmincán. Nagy terítékek, szép régi porcelánok, mintha nem is a huszadik században történt volna mindez, hanem még az első világháború előtti évtizedekben.- Mindennek valahogyan vége szakadt azzal, hogy a szüleid elválta után édesanyád Németországba ment férjhez és nyilván téged is vitt magával majd’ ezerkétszáz kilométernyi messzeségbe. Okozott benned bármiféle szakadást, törést ez a valóban nagy változás?- Ez érdekes dolog. Most, hogy ebben az évben lettem ötven éves, kicsit elkalandoztam a gyerekkori éveimben - lehet, hogy nem más volt ez, mint amolyan Amíg marad még egy valaki, csak egyetlen egy, aki megért és elfogad, addig érdemes haza jönni számvetés. Annyi bizonyos, hogy élesen emlékszem a hatvanas évek közepére, és főként arra, hogy a gyerekkorom világa nagyon színes volt. A szüleim válása ellenére ez az első hat év telis tele volt jó érzéssel, miközben megérkezve 1967- ben Kölnbe, bár rengeteg, addig számomra új reklámfényt láttam, az élet sokkal szürkébbnek tűnt, mint itthon, Esztergomban.- Gondolom, mindez motiválta azt, hogy Passauba költözve végül Kölnből közelebb kerültél Esztergomhoz. Mit vártál, az „itthontól” otthontól? Mit találsz majd és mit találtál?- Nos, amikor még Kölnből jártam haza - ez évente néhányszor volt esedékes- még bizony nagyon sokat kaptam vissza abból, amit gyerekként itt hagytam, egyszerűen folyamatos volt az emlékvilágom Magyarországgal. És éppen akkor, amikor közelebb kerültem, immár gyakrabban jöhetnék, éppen most változott meg az itt fellelhető világ, ami az elmúlt tíz évben egészen drasztikusan megváltozott. Az egész ország hangulata - az én megítélésem szerint - más lett. De maradjunk Esztergomnál! Amíg korábban sikerült haza jönnöm és boldogan jöttem, hiszen ez a város a lelkem része volt, addig jelenleg már sokkal nehezebb olyan atmoszférát, olyan embereket találni, akik korábban az életem részét képezték, akik még képviselnék az egykori értékrendet. Vili. ÉVFOLYAM / 42. SZÁM / 2010. NOVEMBER 13 hidlap.net 27
