Hídlap, 2010 (8. évfolyam, 26–47. szám)
2010-07-03 / 26. szám
helyi história Mese az esztergomi szíjgyártómesterekről Több ipartörténeti írásunk után most álljon itt egy, a régi évszázadokba visszanyúló história is, melynek főszereplői az esztergomi szíjgyártók. A régies elnevezés némelyek arcára mosolyt csal tán, vagy esetleg úgy gondolhatják, hogy ez a szakma nem volt olyan fontos. Reméljük, hogy cikkünkből mindennek ellenkezője derül ki, a végvári időkben nagy fontosságot nyert esztergomi céhek működésébe kaphat most az olvasó bepillantást. írásunk Lázár Sarolta az Esztergom Évlapjai folyóirat 1994-es számában publikált dolgozata alapján készült. Kik voltak a szíjgyártók? A szíjgyártók, nyergesek rendszerint közös szervezetben működtek a csiszárokkal, íj-, pajzs-, kopjagyártókkal, azaz a hadifelszerelések előállítóival és a lakatosokkal. Ennek az általános szokásnak megfelelően az esztergomiak 1714-ben a privilégiumukat, mint szíjgyártó- nyeregyártó-kardkészítő céh kapták a révkomáromi szíjgyártó és kardkészítő mesterektől. Nem sokkal ezután, 1721-ben a lakatosokkal léptek egységre. A céh elnevezése 1825-ben egyesült kötél- és szíjgyártó céhre módosult. 1737 és 1825 között a szíjgyártó mesterek mellett hat nyerges, illetve kötélgyártó is működött itt. Az 1724-ben keletkezett, majd 1891-ben újra közzétett árszabás tanúsága szerint az esztergomi szíjgyártók a következő eszközöket gyártották: hám, nyakló, gyeplő, kötőfék, zabla, terhelő heveder, kengyelszíj, kantár, korbács, ostor, puskaszíj, nadrágszíj csattal, bocskorszíj, szablya- és tarsolykötő szíj. Hogy épült fel egy céh? Az 1714-ben készült alapszabályzat első articulusa foglalkozott a céhmestervá- lasztás rendjével: minden évben az Űrnapját követő vasárnap kellett választani. A szíjgyártó céhmester köteles volt minden hónapban egyszer a mesterek műhelyét minőség-ellenőrzés céljából bejárni, míg a lakatosok céhében ez a céhmester után következő öregebb mester feladata volt. A céhben adódó nézeteltéréseket is neki kellett elbírálnia első fokon, 12 forintig terjedő adósságok ügyében büntethetett, illetve a kötelességei közé tartozott a bírónak jelentenie a városban dolgozó idegen mestert, majd annak termékét és szerszámát a céh szükségleteire elkoboznia és a céhládában elhelyeznie. A céhmesteri címet többször egymás után is be lehetett tölteni. Érdekes epizód az esztergomi céh históriájában az 1742-es eset, amikor is egy bizonyos Borovcsák Ferenc panaszt emelt Kántor György céhmester ellen, mert az egy német legényt munkában tartott az atyamester megkeresése nélkül. A céhgyűléseken az általános szokásnak megfelelően tisztújítás, inasfogadás, illetve inasfelszabadítás, céhbeállás történt, valamint ezen a fórumon intézték a céh egyéb belső ügyeit, itt vezették a tartozás nyilvántartásokat, a befizetéseket, a mesterek közötti nézeteltérések elrendezését, a büntetéseket vagy az új zászlóról szóló határozatokat. A szíjgyártók ládája a céhmester házában állott, a gyűlések a nyitott láda előtt zajlottak. Egyebek mellett a céhládában őrizték a céh pénzét is. A bőrrel dolgozó, illetve a speciális magyar végvári, vagyis hadi igényeket kielégítő felszereléseket is gyártó céhek védőszentje Szent György volt. Az 1721-ben a lakatosokkal kötött egyezségben közös zászló állíttatását, misehallgatást, temetést, Szent Péter és Szent Pál, valamint Szent Sebestyén napján offertóriumon való részvételt, esetenként kántori misék tartását határozták el. A lakatosok privilégiuma szerint ugyanakkor a céh patró- nusainak, azaz Szent Péternek és Szent Pálnak a képe kellett a zászlóra kerülnie. Mindkét szabályzat kitért arra, miszerint sem kálvinista, sem lutheránus mester nem dolgozhatott a céhben. Ez a rendelkezés összhangban állt Esztergom szabad királyi város 1708-as kiváltságlevelében foglalt - a protestánsokat a városból kitiltó - határozatával. Mester és inasa A céhinas félfogadásáról ugyancsak több szabály rendelkezett. A félfogadásnál három vagy több mesternek kellett jelen lennie. Az inas 3 évig kellett, hogy szolgáljon. Ideje leteltével megfelelő ruházatot kapott, vagy annak értékét pénzben. A szolgálat után még fél évig dolgozott mestere műhelyében, de ekkor már heti pénzt is adtak neki. A 19. század folyamán a mesterség tanulása és a házimunka mellett előtérbe került a vasárnapi Pöltl Zoltán hidlap.net
