Hídlap, 2010 (8. évfolyam, 1–25. szám)
2010-03-13 / 10. szám
kultúra Andráskó István nyolcvanadik születésnapjára esztergomi tárlat nyílik Ugyanazt csinálom, amit elkezdtem, csak alaposabban és komolyabban Andráskó István esztergomi festő február 8-án volt nyolcvanéves. A mester a nyolcadik X-be érve sem lankad, jubileumi kiállításán is új képeivel kápráztatja el a rajongóit, barátait, a közönséget. A művészt a kerek évfordulón barátságos, festékillatú tetőtéri műtermében látogattuk meg, ahol a szó szerint „festői környezetet" szuggesztív tájképek és karakteres dinamikát sugárzó aktok teszik még kellemesebbé. Az idős kora ellenére fiatalos alkotót Pőltl Zoltán faggatta az eltelt évtizedekről, utazásairól, művészetéről, a céhről és a hamarosan nyíló - az esztergomi önkormányzat és a Gran Tours utazási iroda által szervezett - születésnapi kiállításról.- Érdekes és figyelemre méltó, hogy a 70. születésnapjára kiadott brosúrában arról mesél, hogy bár sok szép helyén járt már a világnak, mégis mindig a Balaton jutott eszébe.- Budapesti születésű vagyok, ott tanultam és ott is voltam katona, de hatvan éve már, hogy Esztergomba költöztem, így teljesen esztergominak számítom magam. A tájképeim egy jelentős részét a Dunakanyarról készítettem. A Balaton utáni vágyam onnantól datálódik, amikor elkezdték szétkotorni a Dunakanyart. Akkor lementem a Balatonra és ott festettem, azt a szép környezetet. Ez időben volt az, hogy télen voltam itthon, de az év nagy részét a magyar tengernél töltöttem.- Az említett kiadványban egyfajta hitvallását is olvashatjuk. Miként alkotásai, úgy gondolatai is rendkívül egységesek, vonalasak. Mi van ezek mögött, mi a motiváló erő?- Egy belső hazaszeretetről beszélhetünk ez esetben. Akármerre, a világ bármelyik szép táján jártam, mindig a magyar vidéket láttam. Ez hasonló az előbb említett Balaton vízióhoz. Például tíz évvel ezelőtt jártam Skóciában, ahol jól fogadták a kiállításomat, számos barátot szereztem ott. Vagy említhetném Kaliforniát vagy Németországot, mindkét helyen másfél évig éltem és dolgoztam, mint festő, de ezeken a helyeken is Magyar- országot kerestem. Aztán amikor a visszatéréskor elértem az országhatárt, egyből jobban éreztem magam.- Mit gondolnak Amerikában és Nyugat-Európában a magyar festőről? Hogy vélekednek a magyar alkotásokról, az abban rejlő üzenetekről?- Hogy őszinte legyek: nem tudom. A kötődésüket érezni, de nem értettem én magam sose, mi vonzza őket a magyar képzőművészekhez. Illetve most hogy átgondolom, egy magyarázat talán mégis lehetséges. Amikor nyugatra utaztam és ott időt töltöttem, általában kollégákkal voltam együtt. Akár Amerikában, akár Skóciában, vagy Ausztriában, vagy Finnországban voltam, mindig olyan emberekkel voltam egy fedél alatt, akikkel ugyanazt gondoltuk, alkotók közössége volt ez. Talán itt kapott jelentőséget, hogy az együtt gondolkodás, az egyet gondolás része volt egy magyar festő is. Ha több nép képzőművészei találkoznak, akkor természetesen folyamatos a társalgás, az eszmecsere, a baráti kapcsolatok fenntartása, megerősítése. Egy-egy ilyen alkalommal sokat kirándultunk, de számos múzeumot, kiállítást bejártunk és nagyon kedveltük az adott ország nevezetes ételeit, italait fogyasztani, híres helyeit bejárni, az ott élőket megismerni. Az pedig csak természetes, hogy mindenütt festettem, s bár nemigen szeretem, ha mögöttem állnak, amikor készítem a képeimet, de az említett helyeken, mint például Londonban, ott ugye ilyesmire nem adhattam, mert a brit világváros nyüzsgésében ez magától értetődő volt.- Az alkotással eltelt hosszú évtizedekben bizonyára volt olyan időszak vagy fordulópont, mely magát az egész képzőművészeti folyamatot érintette. Volt-e ilyen?- Hatéves korom óta festek és akár a főiskolát, akár a különböző mesterekkel való találkozást említhetném, igaz, hogy új irányokba változtatja az embert egy-egy életfejezet. Fiatal ko30 hídlap hidlap.net
