Hídlap, 2010 (8. évfolyam, 1–25. szám)
2010-01-23 / 3. szám
helyi história Habsburg-Lotharingiai Károly Ambrus Az őszinteségben vétkes Varga Péter Dénes Mindig elgondolkodtató és számtalan kérdést vet fel, ha egy tehetséges fiatalember, akit a sors ráadásul magas méltóságba helyezett, nem tudja beteljesíteni hivatását, képtelen megfelelni a hozzá fűzött reményeknek egyszerűen azért, mert a Gondviselés rövidre szabta földi életének esztendeit. A „miért” gondolata ötlik az ember eszébe akkor is, amikor Habsburg-Lotharingiai Károly Ambrus érsek történetében kutakodik. M ilánóban született 1785. november 2-án Habsburg Ferdinánd lombard kormányzó és Mária Beatrice, Modena örökösének házasságából. A törékeny testalkatú herceget, aki egyébként Mária Terézia számtalan unokájának egyike volt, a papi pályára szánták. Életének első tíz évét a modenai várkastélyban töltötte, majd négy évet Breisgauban. A család elvesztette birtokai jelentős részét a napóleoni háborúkban, amiért I. Ferenc császár a Rákócziak ősi fészkével, Szerencs várával kárpótolta őket. A herceg itt készült a papi pályára. Teológiai tanulmányai mellett oktatása kiterjedt a magyar nyelv elsajátítására is. 1806-ban pápai engedéllyel váci püspöki kormányzónak nevezték ki, ahová nagy pompával vonult be, de ifjú kora miatt egyházmegyéjét Bodonyi Sándor püspök kormányozta. Csak a következő esztendőben szentelték előbb diakónussá, majd áldozópappá. Első ünnepélyes szentmiséjét előkelő rokonai jelenlétében, a budai várkápolnában tartotta. 1808-ban Bécsben ő celebrált nővére, Mária Ludovika és I. Ferenc császár és magyar király házassági szertartásán. Amint Beke Margit írja, váci kormányzósága idején gyakorta látogatta meg személyesen egyházmegyéjét. A korábban feloszlatott szerzetesrendek papjait igyekezett az egyházmegyében elhelyezni, vélhetően éppen ennek érdekében tizennyolc plébániát és lelkészséget alapított. Az esztergomi érseki szék és a bíborosi kinevezés császári rokonságára való tekintettel szinte természetesnek tűnt. Az előbbit elérte, az utóbbit korai halála hiúsította meg. Az esztergomi érseki széket a kánoni kor (30 év) betöltése előtt VII. Pius pápa felmentésének köszönhetően foglalhatta el. A pallium átvételére 1808. május 26-án került sor Bécsben. Érsekké a királyi udvar kápolnájában szentelték Fischer István egri érsek főcelebrálásával. A szentelésen maga a császár is megjelent. Ezután kétnapos laxenburgi ünneplés következett, majd az újdonsült érsek pozsonyi palotájába vonult. Jelmondata így hangzik: „Ha az őszinteség hiba, úgy én ebben a hibában igen vétkes vagyok”. Világi rangjai közül a legfontosabb, hogy tagja volt a Helytartótanácsnak és bírája a Hétszemélyes táblának. Érseki és Esztergom vármegyei főispáni beiktatását Esztergomban tartották. Pozsonyból szinte diadalmenetben jött Leányváron és Dorogon át. Esztergom díszkivilágítással és térzenével ünnepelte ifjú érsekét. Folyamatosan látogatta egyházmegyéjét, feljegyezték róla, hogy 1809 nagyszombatján személyesen vezette a kassai körmenetet és magyarul intonálta a „Feltámadt Krisztus e napon” kezdetű éneket. Rövidre szabott érseksége a napóleoni háborúban telt el. A prímás hadikórházakat alakított ki a nagy- szombati jezsuita szemináriumban az orsolyitáknál, valamint a pesti központi szemináriumban, melyeket sűrűn látogatott. Az egyik vizitáció alkalmával kapta el a tífuszt. A szentségek felvétele után, életének 23. esztendejében hunyt el Tatán. Holttestét a gyászmise után Esztergomba szállították. A papság és a nép hosszú sorától övezve az érseki várba vitték a Mária Terézia-féle templomba. A Szent Ignácról nevezett, volt jezsuita templom kriptájában temették el nagy pompával. Földi maradványait 1850. augusztus 27-én helyezték el az épülő Bazilikában a Szent István-oltárnál. Sajnálatos, hogy e jámbornak, derűsnek és lelkiismeretesnek tartott fiatalember korai halála miatt inkább csak ígéret maradt az érsekség történetében. 34 hídlap hidlap.net
