Hídlap, 2010 (8. évfolyam, 1–25. szám)
2010-06-26 / 25. szám
exkluzív rencse és a történelem. Mint ahogy - nem kis részben - a véletlenen múlott a híres Waterlooi csata úgyszintén (amit dokumentumok bizonyítanak): amikor Napóleon elindult a seregével, mindig mint egy kiskáplár felült a gyönyörű fehér ménjére, és ellovagolt a katonák előtt, s azt hitte mindenki, hogy ez az ember sebezhetetlen. S ugye az a helyzet, hogy azon az ominózus napon begyulladt az aranyere. Nem tudott lóra ülni. Kénytelen volt egy szekérre telepedni, és hason feküdve figyelni az eseményeket, mire a hadserege megrettent, hogy nincs a kiskáplár. Meghalt - vagy mi történt? Mindez lélektanilag olyan erősen hatott az egész francia hadseregre, hogy utána márWel- lingtonnak sokkal könnyebb dolga volt. Ezek, a járványok nagyon sokat nyomtak a latba, akkoriban egy-egy csatánál a fizikai erő számított, ma már nem. Manapság akármilyen„harminckilós"ember beülhet valahova, és géppisztollyal vagy távcsővel harcolhat, de régen kézitusára mentek a harcok. Annak pedig semmi esélye nem volt, akit egy betegség, pláne egy hasmenés legyengített. Nem beszélve arról, hogy szerintem a biológiai fegyvereket már 1848-ban is alkalmazták, Görgey Artúr hadseregében a szifilisz annyira elterjedt, hogy alapvetően befolyásolta a küzdőképességet. A magyar honvédek nem az alföldi lányoktól kapták, hanem Bécsből a legválo- gatottabb szifiliszes hölgyeket elküldték a hadsereg mellé. Ennek dokumentumai vannak, Amerikában találtam meg ezekből kettőt, az emigrációval kerültek ki, Chicagóban Szatmáry Lajostól kaptam meg. A történelem formálásában a járványok, a betegségek meghatározó szerepet töltöttek be. Az egyéneket illetően is, gondoljunk csak Lenin szifiliszére, Sztálin pszichopátiájára stb. Tulajdonképpen a debreceni oktatásnak is az a sikere, hogy a diákjaimnak próbálom ezeket az összefüggéseket elmagyarázni, akik döbbenten konstatálják, hogy jé, ilyet még az iskolában nem is hallottak. Persze, hogy nem, ezekről nem szokás beszélni. Én viszont ezeket nem kitalálom, utánanézek, elolvasom, kutatom, és próbálom továbbadni nekik. S azt mondják, érdemes meghallgatni, még este hat órakor is, kitartóan vár rám kétszáz- nyolcvan-háromszáz diák. Én meg örülök, hogy le tudom másfél, két órára kötni a figyelmüket.- A tanár, a tol/forgató történész, a gyógyító mellett van egy művész énje: verseket is alkot. Mi inspirálja erre?- Nálam nem az öregkori hülyeség. Amikor egy évig voltam esztergomi diák, már akkor írogattam. S bármilyen furcsa - be tudom bizonyítani - Csoóri Sándorral és Nagy Lászlóval együtt jelentem meg 1950-ben. Csak rögtön rájöttem, hozzájuk képest én nem vagyok tehetség. Részben ezért is mentem más - orvosi - pályára. De egy ilyen bizonyos közlésigény mindenkiben munkál, akad, aki bevallja, akad, aki nem. Szent-Györgyi Albert és Selye János is írt verseket, az összes „nagy- és kisorvos", csupán nem mindenki adja ki, vallja be. Eredetileg bölcsésznek készültem, nem akartam orvos lenni, 1950-ben érettségiztem, az Idegen Nyelvek Főiskolájára jelentkeztem, ám oda semmi esélyem nem volt, elsősorban a kádergyerekeket vették föl, őket is limitált számban. Végül harmadiknak beírtam az orvosit, és akkor olyan káderpolitika működött, hogy Mátészalkáról két embert kellett a debreceni orvosi egyetemre fölvenni, s egy jelentkező akadt csak - és így én lettem a második. Akkor úgy gondolkodtam, mire egykét évet elvégzek, úgyis ki fog törni a harmadik világháború, s a kisebbik rosszat választva azt gondoltam, majd szanitéc- nek beosztanak. Hála Istennek nem tört ki. Elvégeztem az orvoskart, és bár soha nem vágytam doktornak lenni, ám utána nem bántam meg, hogy az lettem. Jól tudom, hol a helyem, elfogadom Barcsay Jenőnek azt a hármas beosztását, miszerint vannak, akik nagyon hiányoznának, ha nem lennének, vannak, akik nem hiányoznának, ha lennének, és vannak, akik nem hiányoznának, ha nem lennének. Én az utóbbi kategóriába sorolom magamat.- Ha megbocsát: ezzel nem értünk egyet.
