Hídlap, 2009 (7. évfolyam, 27–51. szám)
2009-10-03 / 39. szám
címlapon A160 éve kivégzett aradi vértanúkra és Batthyányi Lajosra emlékezünk Nemzeti gyásznapunk évfordulóján a létéért küzdött a nemzet, azért az alkotmányért, amelyet az uralkodó 1848 áprilisában szentesített. A diadalmas tavaszi hadjáratot követően, a királyi hitszegés okán, mégis eljutott az ország vezetése odáig, hogy 1849. április 14-én deklarálta a Habsburg-ház trónfosztását mondván, hogy „a Habsburg- Lotharingiai-ház a magyar nemzet elleni árulása, hitszegése és fegyverfogása által...a magyar koronához tartozó minden címek használatából megfosztatik, s az ország területéről s minden polgári jogok élvezetéből számkivettetik.” Hogy miképpen vélekedett a világ? Közönyös maradt. Európa egy akkorra már igencsak meghatározó régiója, Oroszország véleményét pedig jól tükrözi I. Miklós cár nyilatkozata: „Nem avatkoztam volna be, ha nem a mi bőrünkről volna szó, vagyis ha nem látnám, hogy nem csak Ausztria ellenségei, hanem az egész világ rendjének és nyugalmának is ellenségei... gonosztevők, világpusztítók, akiket saját nyugalmunk érdekében ki kell irtanunk.” Schwarzenberg herceg levele Paskievicnek szintén sokatmondó: „Ön éppen olyan jól tudja hercegem, mint mi, hogy harcolni a magyar fölkelés ellen annyi, mint háborút viselni valamennyi ország forradalmárai ellen, akik Kossuth zászlaja alá tömörülnek és az ő sikereitől várják gyűlöletes ügyük diadalát.” A haldokló feudalizmus küzdött tehát Magyarországon és általa egy éppen teremtődőben lévő új világgal. 204 ezer orosz és 160 ezer osztrák támadt 173 ezer magyarra. Az osztrák hadak vezérévé az akkor 18 esztendős Varga Péter Dénes Ha Mohácsot nemzeti létünk temetője- ként emlegethetjük, méltán nevezhetjük 1849. október 6-át Magyarország gyásznapjának. A világ történelmében példátlan módon halálba küldték annak a szabadságharcnak a vezérkarát, akik az ellenség előtt - bízva az oroszok erkölcsi-etikai érzékében - Világosnál tették le a fegyvert. D e mi is történt valójában? 1848. szeptemberében a forradalom szabadságharcban folytatódott, egy olyan társadalmi-politikai-katonai összefogásban, amely minden más hasonló európai nemzeti mozgalomtól megkülönböztette a magyarországit, hiszen amint Kossuth mondotta: „A magyar nép kész utolsó emberig meghalni inkább, mintsem országát eltiprani engedi.” Amúgy magyar módra széthúzó históriánknak talán nem is volt még egy olyan esztendeje, amely a világnak példát mutatva olyannyira az együvé tartozás jegyében zajlott volna, mint ez a szent és valóban a függetlenségért vívott nemzeti önvédelem, még akkor is, ha 1848-49 hadserege csak részben volt forradalmi hadsereg. Önvédelemből vizsgázva, 16 hídlap hidlap.net
