Hídlap, 2009 (7. évfolyam, 27–51. szám)
2009-07-11 / 27. szám
exkluzív nagy név a tanáraink közül, természetesen a teljesség igénye nélkül: Sárgái tanár úr, Sinka István tanár úr, Olajos János tanár úr, akinek a fia osztálytársam és majdan az egyik legjobb barátom, Olajos Jancsi szintén orvos lett, és hozzám hasonlóan Nyugatra távozott, Malmöben élt 1984-ben bekövetkezett haláláig.- Mindig orvos akart lenni?- Nem. Soha. Mindig történész akartam lenni, ám amikor 1947-ben leérettségiztem, atyám megkérdezte, hogy mit szeretnék, hogyan tovább. Amikor elmondtam neki a tervemet, azt válaszolta, hogy rosszul döntök, mert a kommunisták rövidesen átveszik a teljes hatalmat, át fogják írni az egész történelmet, hazugságokat kell tanulni, tanítani és írni, márpedig aki ezt nem teszi, annak bizony előbb-utóbb baja lesz. Azt javasolta, hogy a természettudományok irányában próbálkozzam inkább. így azután az orvosi vagy a mérnöki pálya jöhetett számításba, amiből én az orvosit választottam.- Hogy került vissza Esztergomba?- Az egyetem után itt voltam gyakorló orvos, majd Pesten dolgoztam az 1-es számú klinikán, amikor megkeresett Esztergomból Mohos Zoltán, hogy nem jönnék-e hozzájuk sebész főorvosnak. Lélek István volt akkor a kórház igazgatója, ő maga mondta, hogy feltétlenül jöjjek, pályázatot sem írnak ki, hanem automatikusan ki fognak nevezni. Hosszas gondolkodás után végül igent mondtam. Esztergomban örömmel és szeretettel fogadtak. Különös és érdekes érzés volt főorvosként visszatérni oda, ahonnan jó tíz évvel korábban segédorvosként távoztam. Ez 1967-ben történt. Csakhogy időközben szóltak Tatabányáról, hogy le kell állítani a sebészeten mindenféle átszervezést, mert van egy pályázó, aki ráadásul párttag.- / 968 nem csak a prágai tavasz esztendeje volt, hanem egy visz- szafordíthatatlan nagy döntésé is az ön életében, hiszen ekkor döntött úgy, hogy elhagyja Magyarországot.- Akkoriban 3 esztendőnként volt lehetséges utazni, már persze annak, akinek volt útlevele. Ráadásul közben Bense Imre is figyelmeztetett, hogy vigyázzak, mert Tatabányán fegyelmi eljárást készít elő ellenem Bolcsekné, a megyei szakszervezet titkára azzal a váddal, hogy én üldözöm az osztályomon a párttagokat. Ebből nyilván egyetlen szó sem volt igaz, nem őrültem meg akkor, 1968-ban! Tatabánya persze kevés volt ahhoz, hogy elbánjanak velem, hiszen annál azért ismertebb voltam a szakmában, ám amikor Rubányi professzor is megkérdezte, hogy mi van Esztergomban, mert hallotta, hogy engem ki akarnak tenni az állásomból, azt már illett komolyan venni. Mivel a dolog országosan elhíresült, nem volt más választásom, mint hogy elmenjek. Korábban jártunk már Nyugat felé, de most ismét útlevelet kellett kérnünk. Két hónap várakozás után, 1968. április 10-én megérkeztek a kiutazási engedélyek nekem és a feleségemnek, ám a két fiamnak nem. Feleségem ekkor bement az útlevélosztályra, elmondta, hogy eddig, valahányszor elutaztunk, mindig vissza is jöttünk és egyébként sem tudjuk kire hagyni a gyerekeket. Ráadásul mit fognak szólni külföldi barátaink, ismerőseink ahhoz, hogy Magyarországon egy főorvosnak nem adnak útlevelet. A kihallgató őrnagy megkérte, hogy írja le mindezt, majd hagyja itt az útleveleket. Egy hét múlva kaptuk vissza, kijavítottam Beleírták, hogy plusz 2 fő. Csak kettőnk számára érthető, rejtjeles levélben megírtam Malmöbe Olajos Jancsi barátomnak, hogy megyünk. A találkozó helyében is megegyeztünk. 1968. július 3-án megérkeztünk Homburg-Saarba. A Saarbrücken! egyetemen lettem az aneszteziológia főorvosa. 1971-ben kerültem azután Neuburg an der Donauba, ahol két kórházban láttam el hasonló feladatot. Neuburg a Duna két partján fekvő, harmincezer lakosú kisváros. Jellege, hangulata kísértetiesen hasonlít Esztergomhoz. A városban sétálva egy kicsit mindig úgy éreztem, mintha otthon lennék. Neuburgban egyébként kiderült, hogy a városnak legújabbkori magyar történelmi vonatkozásai is vannak. 1944 őszén magyar katonai kórház érkezett ide, egy orvostábornok parancsnoksága alatt, két katonai szerelvénnyel. 1945-ben 99 személy halt meg a kórházban. Nagy részük a szovjet fronton szerzett sebesüléseinek lett az áldozata, de voltak olyanok is, akik az angol légierőnek „köszönhették" halálukat. A neuburgi temetőben összesen 102 magyar katona nyugszik.- Németországban már senki nem szabott határt annak, hogy a történelemmel foglalkozzon.- Rendszeresen publikáltam a Nemzetőrben egészen 2006-ig, és több kötetem jelent meg Erkölcs és politikai címmel. Az íráson kívül tevőlegesen is részt vettem a nyugati magyarság közéletében. Tagja voltam számos szervezetnek: a Szabadharcos Szövetségnek, a Magyar Harcosok Bajtársi Közösségének, a Bajorországi Magyar Egyesületek Tartományi Szövetségének, a müncheni Széchenyi Körnek, a Lengyel-Magyar Világszövetségnek, az Európai Szabad Magyar Kongresszusnak. Utóbbinak 1998-tól elnöke is voltam.- Milyen jövőt jósolt Magyarországnak kintről, az emigrációból?- 1985-ben, Gorbacsov színrelépése után egyre inkább kezdett látszani, hogy amit kezdettől fogva vallottam és hirdettem, a Szovjetunió és a kommunizmus bukása nem lázálom volt, hanem a jövő megsejtése, és bár azt hittem, hogy én ezt már nem fogom megérni, a gyorsuló idő ezt is meghozta. A kommunizmussal kapcsolatban egyre mégis büszke vagyok: a 20. század két nagy és bűnös mozgalma közül, egyik sem tudott soha, egy pillanatra sem bűvkörébe vonni. Sem a nemzeti, sem a nemzetközi szocializmus.- Mikor jött haza először Magyarországra?- 1990. október 26-án első ízben rendeztek emléktábla-avatással és koszorúzással egybekötött ünnepséget Esztergomban, a hősi halottak emlékére. Ünnepi szónoknak hívtak, mint az '56-os kórházi forradalmi munkástanács egykori elnökét. Fölszabadult politikai tartalmú beszédben méltattam azokat a történelmi változásokat, amelyek akkor olyan sok ígérettel kecsegtettek. Azt is el kell mondanom, hogy a hatvanas években történtekért egyedül Esztergomban rehabilitáltak, a város díszpolgárává avattak. hidlap.net hídlap 27