Hídlap, 2009 (7. évfolyam, 27–51. szám)
2009-12-23 / 51. szám
kultúra Gulya István A hasra ütés nemzetközi nagymestereinek - nem, most nem a kormánypolitikusoknak - a szavaiban jó ideje kételkedünk, de most az egyszer határozottan úgy néz ki, igazuk lesz. (Vagy nem. De induljunk abból, hogy de.) A meteorológusok miközben egy sötét tizenharmadika éjén a hármas keresztútnál fiatal kandúrt áldoztak, fekete kakason lovagoltak, és viaszbékák testét tűkkel döfködték, megállapodtak, hogy idén karácsonykor - nem törik, nem szakad - minálunk elmarad a hó, így aztán számos igazgató foglalhatja a nevüket imáiba, miszerint mégsem kell az ülepén szán- káznia. Vagy - teszem hozzá, a teljes bizonytalanság tudatában - de. C sodákra genetikusán én sem vagyok képes, csak habókos pillanataimban gondolom, hogy dehogynem, aztán a helyzeteket jól átlátó barátaim rendre elrángatnak a deles gyors elől, mert meggyőződésük, hogy pusztán gondolataim erejével nem fogom megállítani a vonatot. Hát ha a varázslat - egyelőre - egy szemüveges-pattanásos lektűr-legény kenyere, azért mégsem adom fel egészen, és igyekszem felidézni boldogságunk szép havas teleit, hogy azért így, az ünnep táján mégse maradjunk már az égi áldás, a csillogó pelyhecskék élménye nélkül. Ha anélkül maradunk. Merthogy a hó a karácsony nélkülözhetetlen kelléke, manapság már műanyag változatban is kapható, de az egyik ismerősöm megjegyezte, hogy a műhó mar, mint a kóla (amit Indiában rovarirtásra, némely hazai felsőoktatási kollégiumban vécétisztításra használnak), vagyis a lekapart ragacs kontúrja egy esztendő múltán is ékesíti az ablakot. Mindezzel természetesen nem kívánok senkit sem lebeszélni a hóspray örömeiről, fújjon, ha neki jólesik. Ha már idén esetleg úgysem esik - se jól, se rosszul. De hát mégis: az igazi csak az, amikor lábunk alatt ropog és csikorog, agyontaposva pedig dupla leszúrt Lutzot lehet végrehajtani rajta tele szatyrokkal úgy, hogy azok látványos csavart fordulatokat mutatnak be a levegőégben. Hánem? Háde. A hó csillogós, csúszós, és amellett, hogy takarítani kell - őszinte, mély ház- ura-sóhaj -, onnan ismerszik meg, hogy síelni és szánkózni lehet rajta. Amikor még szilaj, hetyke legény voltam, s nem ilyen lakótelepi lusta bálna, és össze tudtam cipzározni a híres magyar síparadicsomban, Siófokon júliusban féláron vásárolt csehszlovák síruhámat, magam is megpróbálkoztam a havas sportokkal. Főleg, hogy felnőtt, komoly gimnazistaként az együgyű gyermekek játszi bolondozásának tartottam, és a nagyok felsőbbrendűségével leereszkedően megmosolyogtam a nejlonzacskós csúszkát és szánkózást. A teljes igazsághoz tartozik, hogy ródlis pályafutásomat valamikor hetedik táján akkor hagytam abba, amikor a bükki dombok alján úgy beszorult a hátsóm a szánkó elejébe, hogy az aprótüzelő hazavitele után atyám fűrésszel szabadított meg a maradék faforgácstól. Nos. Aki síel, felvonózik. Én csekély értelmű (és szaktudású), valamint szerény bukszájú, ám fölöttébb ígéretes sportoló lévén, a bánkúti hegyekben próbálkoztam, ahol akkortájt „modern", tárcsás felvonó nem tevékenykedett, csak úgynevezett kulcsos, amihez a szükséges célszerszámot - az„f" betűt formázó kulcsot - úgy kellett legyártatni városom nagyüzemének alkalmas szakijával. A felvonás maga pediglen úgy történt, hogy a pálya oldalán folyamatosan futó vastag drótkábelre a delikvens rádobta ezt az izét, mire az beakadt, és magával rántotta az illetőt. A rántást szó szerint és nagyon tessék érteni. Tehát. Ott álltam bátor tekintettel (és egytojásos rántottára szűkült gyomorral) zsír új ruházatomban és bolgár, Mladost márkájú lécemmel, amelyen bár használt, de kiváló Tyrolia kötés fogta lábaimat. Apró szépséghiba volt, hogy ezek a lábak - ugyebár véges a családi kassza - egyszerű, igaz, céljuk szerint sosem használt nagyüzemi munkásbakancsokban végződtek. De ennek nem tulajdonítottam jelentőséget, hiszen egy születendő Tómba magabiztosságával vetettem kulcsomat az acélzsinórra. Utólag belátom, nem kellett volna. A fránya felvonó ugyanis akkorát rántott nem csekély testemen, hogy két métert repültem, majd elindultam fölfelé. Hason. A kötél felettem futott, ezért hasztalanul próbálkoztam a kulcs kiakasztásával (ugye, a súlypont az meg alant nehezedett), rajta meg nem hagyhattam, mert ha odafent fordul a drót, beakad, füstöl, kigyullad, és a javítást pedig nem tudjuk kifizetni. Szájam megtelt a ropogós hóval, de a szégyentől lett keserű, és ezen az sem segített, hogy a fél pálya környékén leoldódtam az ördögi vonómasináról. A domb alján megkerestem a léceimet, és az első busszal hazamentem. Amikor aztán otthon arról faggattak, na milyen volt, Pisti, az önérzetes nagykamasz tisztánlátásával közöltem: az én sportom a golf. 40 hídiap hidlap.net
