Hídlap, 2009 (7. évfolyam, 27–51. szám)

2009-12-23 / 51. szám

kultúra Gulya István A hasra ütés nemzetközi nagymestereinek - nem, most nem a kormánypolitikusok­nak - a szavaiban jó ideje kételkedünk, de most az egyszer határozottan úgy néz ki, igazuk lesz. (Vagy nem. De induljunk abból, hogy de.) A meteorológusok miközben egy sötét tizenharmadika éjén a hármas keresztútnál fiatal kandúrt áldoztak, feke­te kakason lovagoltak, és viaszbékák testét tűkkel döfködték, megállapodtak, hogy idén karácsonykor - nem törik, nem szakad - minálunk elmarad a hó, így aztán szá­mos igazgató foglalhatja a nevüket imáiba, miszerint mégsem kell az ülepén szán- káznia. Vagy - teszem hozzá, a teljes bizonytalanság tudatában - de. C sodákra genetikusán én sem vagyok képes, csak habókos pillanataim­ban gondolom, hogy dehogynem, aztán a helyzeteket jól átlátó barátaim rend­re elrángatnak a deles gyors elől, mert meggyőződésük, hogy pusztán gondo­lataim erejével nem fogom megállítani a vonatot. Hát ha a varázslat - egyelőre - egy szemüveges-pattanásos lektűr-le­gény kenyere, azért mégsem adom fel egészen, és igyekszem felidézni boldog­ságunk szép havas teleit, hogy azért így, az ünnep táján mégse maradjunk már az égi áldás, a csillogó pelyhecskék élménye nélkül. Ha anélkül maradunk. Merthogy a hó a karácsony nélkülözhe­tetlen kelléke, manapság már műanyag változatban is kapható, de az egyik isme­rősöm megjegyezte, hogy a műhó mar, mint a kóla (amit Indiában rovarirtásra, némely hazai felsőoktatási kollégiumban vécétisztításra használnak), vagyis a leka­part ragacs kontúrja egy esztendő múltán is ékesíti az ablakot. Mindezzel természe­tesen nem kívánok senkit sem lebeszélni a hóspray örömeiről, fújjon, ha neki jól­esik. Ha már idén esetleg úgysem esik - se jól, se rosszul. De hát mégis: az igazi csak az, amikor lábunk alatt ropog és csi­korog, agyontaposva pedig dupla leszúrt Lutzot lehet végrehajtani rajta tele szaty­rokkal úgy, hogy azok látványos csavart fordulatokat mutatnak be a levegőégben. Hánem? Háde. A hó csillogós, csúszós, és amellett, hogy takarítani kell - őszinte, mély ház- ura-sóhaj -, onnan ismerszik meg, hogy síelni és szánkózni lehet rajta. Amikor még szilaj, hetyke legény voltam, s nem ilyen lakótelepi lusta bálna, és össze tud­tam cipzározni a híres magyar síparadi­csomban, Siófokon júliusban féláron vá­sárolt csehszlovák síruhámat, magam is megpróbálkoztam a havas sportokkal. Fő­leg, hogy felnőtt, komoly gimnazistaként az együgyű gyermekek játszi bolondozá­sának tartottam, és a nagyok felsőbbren­dűségével leereszkedően megmosolyog­tam a nejlonzacskós csúszkát és szánkó­zást. A teljes igazsághoz tartozik, hogy ródlis pályafutásomat valamikor hetedik táján akkor hagytam abba, amikor a bük­ki dombok alján úgy beszorult a hátsóm a szánkó elejébe, hogy az aprótüzelő ha­zavitele után atyám fűrésszel szabadított meg a maradék faforgácstól. Nos. Aki síel, felvonózik. Én csekély ér­telmű (és szaktudású), valamint szerény bukszájú, ám fölöttébb ígéretes sportoló lévén, a bánkúti hegyekben próbálkoz­tam, ahol akkortájt „modern", tárcsás fel­vonó nem tevékenykedett, csak úgyne­vezett kulcsos, amihez a szükséges cél­szerszámot - az„f" betűt formázó kulcsot - úgy kellett legyártatni városom nagy­üzemének alkalmas szakijával. A felvonás maga pediglen úgy történt, hogy a pálya oldalán folyamatosan futó vastag drótká­belre a delikvens rádobta ezt az izét, mire az beakadt, és magával rántotta az illetőt. A rántást szó szerint és nagyon tessék ér­teni. Tehát. Ott álltam bátor tekintettel (és egytojásos rántottára szűkült gyomorral) zsír új ruházatomban és bolgár, Mladost márkájú lécemmel, amelyen bár hasz­nált, de kiváló Tyrolia kötés fogta lábai­mat. Apró szépséghiba volt, hogy ezek a lábak - ugyebár véges a családi kassza - egyszerű, igaz, céljuk szerint sosem hasz­nált nagyüzemi munkásbakancsokban végződtek. De ennek nem tulajdonítot­tam jelentőséget, hiszen egy születen­dő Tómba magabiztosságával vetettem kulcsomat az acélzsinórra. Utólag belá­tom, nem kellett volna. A fránya felvonó ugyanis akkorát rántott nem csekély tes­temen, hogy két métert repültem, majd elindultam fölfelé. Hason. A kötél felet­tem futott, ezért hasztalanul próbálkoz­tam a kulcs kiakasztásával (ugye, a súly­pont az meg alant nehezedett), rajta meg nem hagyhattam, mert ha odafent fordul a drót, beakad, füstöl, kigyullad, és a ja­vítást pedig nem tudjuk kifizetni. Szájam megtelt a ropogós hóval, de a szégyentől lett keserű, és ezen az sem segített, hogy a fél pálya környékén leoldódtam az ör­dögi vonómasináról. A domb alján meg­kerestem a léceimet, és az első busszal hazamentem. Amikor aztán otthon arról faggattak, na milyen volt, Pisti, az önér­zetes nagykamasz tisztánlátásával közöl­tem: az én sportom a golf. 40 hídiap hidlap.net

Next

/
Oldalképek
Tartalom