Hídlap, 2009 (7. évfolyam, 1–26. szám)
2009-07-04 / 26. szám
helyi história Martinuzzi Fráter György A „Fehér Barát” Varga Péter Dénes A magyar történelem Mohács utáni időszakának nem volt Martinuzzi Fráter Györgynél nagyobb vitákat kiváltó politikusa. Legfőbb vétkeként Buda 1541. évi elestét rótták föl hosszú évszázadokon keresztül, noha a gyászos históriában bizony vétlen volt. F ráter György 1482-ben született Horvátországban. Apja Utyeszenics György, anyja Martinusevics Anna. E név helytelen olaszos változata alapján szokták őt Martinuzziként emlegetni. Talán huszonnyolc esztendős lehetett, amikor belépett az egyetlen magyar szerzetesrendbe, a nevét Remete Szent Pálról fölvett és Esztergomi Boldog Özséb alapította pálos rendbe. György Baráttal kapcsolatosan még kritikusai is elismerően nyilatkozták, hogy haláláig őrizte a pálos elődök már-már a remetékre emlékeztető rendi szegénységét és egyszerűségét. Róla mondották, hogy észjárásán talán még Isten sem igazodott el. 1534-ben a meggyilkolt Czibak Imre utódául Szapolyai János váradi püspökké nevezte ki. Ebben a tisztségében már rendszeresen közvetített az egymással hadakozó két király, Ferdinánd és I. János között, de elsősorban mindvégig azon munkálkodott, hogy a nemzetközi diplomáciai életben is elismertesse János királyságát. Ebben, a két király közt vetélkedő áldatlan helyzetben született meg végül az 1538-as váradi béke, amely véget vetett az ellenkirályok oly sok véráldozatot követelő hatalmi harcának. Kölcsönösen elismerték egymást Magyarország uralkodójául a status quo, vagyis a kialakult helyzet alapján, és megegyeztek a közös fellépésről a török ellen. A szerződés alapvetően Fráter György személyes ügyességét dicséri, amint az is, hogy János királynak sikerült feleséget kerítenie a lengyel királyi dinasztiából, megszerezve Szapolyainak Jagelló Zsigmond király lánya, Izabella kezét, vele együtt jogainak és hatalmának további erősítését is. A frigyből 1540 nyarán megszületett a magyar trónörökös, János Zsigmond. Szapolyai János nem sokáig örvendezhetett egyszülött fiának, néhány hónap múlva váratlanul meghalt. Halála előtt János Zsigmond gyámjául és felesége segítőjéül Fráter Györgyöt nevezte meg. Amint a Barát eddig János király feltétlen híve volt, úgy lett a továbbiakban János Zsigmond rendíthetetlen gyá- molítója. A Rákos mezején meg is koronáztatta a csecsemőt, csakhogy a Porta, amely eddig élvezte a két király acsarkodásából származó gazdasági és politikai előnyöket, most elérkezettnek látta az időt a határozottabb fellépésre. 1541-ben Nagy Szulejmán szultán személyesen jött Magyarországra, hogy Fráter Györgyöt „támogatásáról” biztosítsa, ám „az ifjú magyar király előtti tisztelgés” ürügyén csellel elfoglalta Buda várát, a Barátot, Izabellát és János Zsigmondot pedig Erdélybe, Gyulafehérvárra kísértette. A Buda elestének hírére kibontakozó európai összefogás csúfos kudarcot vallott, a Habsburgok súlyos vereséget szenvedtek a török hadaktól. Esztergom 1543-as ostroma is e háború része volt. Fráter György arra törekedett, hogy Erdélyt, a hozzá kapcsolódó Részeket, illetve Felső-Magyar- országot és a Tiszántúlt biztosítsa János Zsigmond számára. Az ország ugyan hosszú időre három részre szakadt, de valójában így született meg a későbbi önálló Erdélyi Fejedelemség. A Barát mindvégig azon fáradozott, hogy a felügyelete alatt álló országrészben a lehetőségekhez mérten békét és nyugalmat teremtsen, bár Bécs kendőzetlen célja volt, hogy egyesítse a keleti és a nyugati országrészeket, így, Habsburg kezdeményezésre kapta meg György Barát 1551. október 20-án az esztergomi érseki címet, egyúttal a bíborosi kalapot is. Az udvar ugyanakkor „kétkulcsosnak” ítélte a főpap politikáját, és egyre erősödő gyanakvásának azzal kívánt véget vetni, hogy 1551. december 16-ról 17-re virradó éjjel Castaldo tábornokkal és társaival meggyilkoltatta a bíborost alvinci kastélyában. Jókai Mór híres regényében így örökítette meg a történetet: „A nagy ember pedig ott feküdt a tornác márványán hetven napig temetetlen. Senki sem kérdezősködött utána. Csak amidőn a felépült apródja hírt vitt a gyulafehérvári barátoknak ura haláláról, azok mentek érte, s eltemették a kolostorukban. Sírkövén ez epitáfium- mal: „Omnibus moriendum est.” (Mindenkinek meg kell halni.) A francia közmondás így szól: „C’est plus qu’un crime; c’est une faute!” (Ez több mint bűn, ez hiba!)” Fráter Györgyöt elveszítve, elveszté Ferdinánd Erdélyt.” 34 hídlap hidlap.net
