Hídlap, 2009 (7. évfolyam, 1–26. szám)
2009-05-30 / 21. szám
közügy A Szentlélek eljövetele, az egyház alapítása Varga Péter Dénes „Mikor elérkezett pünkösd napja, mindnyájan együtt voltak (a tanítványok) ugyanazon a helyen. Hirtelen, mintha csak heves szélvész közeledett volna, zaj támadt az égből és egészen betöltötte a házat, ahol összegyűltek, majd pedig szétoszló, tüzes nyelvek lobbantak föl előttük és leereszkedtek mindegyikükre. Valamennyien elteltek Szentlélekkel és különféle nyelveken kezdtek beszélni, úgy, amint a Szentlélek szólásra indította őket... Tömeg verődött össze és megzavarodott, mivel ki-ki tulajdon nyelvén hallotta beszélni őket." olvashatjuk az Apostolok Cselekedeiben. A liturgia valójában két ünnepkört különböztet meg; a Megváltást előkészítő karácsonyit és a Megváltást végrehajtó húsvétit, amelynek betetőzése a pünkösd, az egyház alapításának ünnepe. Ez a vasárnap a liturgikus évben a húsvét után a legősibb ünnep, a zsidó „pászka”, a kovásztalan kenyér, eredetileg az aratás ünnepnapja volt, amikor a gabona zsengéit elvitték a templomba áldozatul. Később ez a nap lett az Egyiptomból való kivonulást követkő ötvenedik nap, görögül „pentakoszté”, amelyet minden nép innét nevezett el a saját nyelvén. Jézus ígérete teljesült be ezen a szent napon, hiszen bár ő testi valójában föltámadt, elküldte önmaga helyett az isteni harmadik személyt, a Szentleiket, aki által folyamatosan jelen van a világban. Önmagában, első hallásra egy valóban csak a hívők számára teljes odaadással elfogadható eseményről van szó, hiszen miképpen magyarázható hit nélkül a Szent- háromság misztériuma, vagy az, hogy a mindenfelől összesereglett, különböző nemzetekhez tartozó emberek, akik krisztusivá akartak válni, hirtelen mindannyian érteni kezdték az apostolok szavait. Pedig egészen egyszerű, emberi megközelítésben az történt, hogy a Szentlélek kiáradásával a „párthusok, médek és élámiták, vagyis a különböző nyelveken beszélő emberek egyszerűen egymásra találtak. Ez az ajándékul nyert összhang nem valamiféle új nyelvi összegzés, hanem a húsvét-pünkösdi nagy identitásélményből fakadó harmónia megvalósulása, középkori szóhasználattal „mirákuluma”. Ez a különleges isteni közeliét a Szentlélek által azt jelenti, hogy a Lélek a keresztény ember „paidagogosa”, vezére, nevelője. Az új és örök szövetségben más vezetőt kapott a megváltott emberiség: magát, Istennek a Lelkét. A „paidagogosz” kifejezésben az „ago” annyit jelent: élettelen dolgot mozgásba hozni, vezetni. A keresztény lelkek összessége a hajó, a katakombák falain oly gyakran ábrázolt bárka, az egyház képe, ahová Tertulliánus szerint odaszáll a Szentlélek galambja, elhozván Isten békéjét. Ha pedig személynek tekintjük a keresztényeket, egyéniségnek, akkor azt kell mondanunk, hogy a Lélek az, aki Krisztus bárányait terelgeti a dúsan csörgedező szent forrás partjára, ahonnan bőségesen isszák az Újszövetség eleven vizét. Az igazak lelke tehát Isten kezében van, akiket a halál kínja nem érint, hiszen Isten próbára tette és magához méltónak tartotta őket. Ezért nem érinti őket a halál kínja, mert Isten akarata szerint az érthetetlent, a szenvedést is vállalják. A „kín” tanulságos szó, görögül „basanos”, azaz próbakő, amellyel a nemesfémeket vizsgálták az ókorban. Az írás tanúsága szerint a Szentlélek az „ékszerész”, aki megvizsgál bennünket a szenvedés próbakövével. Pünkösd ünnepe, amint láthattuk, a zsidó hagyományban gyökerezik, de minden nép és nemzet a maga ősi, pogány hagyományaival ötvözve alakította sajátjává, tette nemzetivé. Az Ószövetségben gyökerező keresztény ünnepet nem volt nehéz beilleszteni a pogány népek szokásaiba, hiszen minden népnél megtalálható valamilyen formában a tavasz megünneplése, 18 hídlap
