Hídlap, 2008 (6. évfolyam, 31–51. szám)
2008-12-06 / 48. szám
exkluzív- Kiknek és mit tanít?- Most már huszonkét esztendeje tanítok magatartáskultúrát. Ez egy új tantárgynak számít, három év alatt, 1986 és 1989 között gondoltam ki, és dolgoztam ki a részleteit, amikor is az Eötvös Lo- ránd Tudományegyetem Bérezi Gusztáv Gyógypedagógiai Főiskolai Karának hallássérült pedagógusprofesszor-asszonya hívott, hogy segítsek a leendő szakemberek kapcsolatteremtésében, mind a sérült gyermekeket, mind a szülőket illetően. A magatartáskultúra című önismereti, módszertani és életszemléleti gyakorlati tantárgy, hála istennek, mind a mai napig fölöttébb eredményesen működik - s az egész országot járom vele. Többek között oktatok Vácott az Apor Vilmos Katolikus Tanárképző Főiskolán, az Evangélikus Hittudományi Egyetem meghívására tíz éve a nyíregyházi főiskolán protestáns hittanszakosoknak, akiknek a másik szakjuk általában történelem, zene, illetve valamelyik modern nyelv (az angol, a francia vagy a német), illetőleg az országos drámapedagógiai továbbképzéseken úgyszintén. Visszatérve az esetleg ezekben a napokban tapasztalható „sűrűsödésre": Mikuláskor - meg gyermeknapkor - egy picit úgy szaporodnak meg a felkérések, hogy egy olyan három-négy hétig több fellépésre hívnak Budapesten. Ám csupán ennyivel válik tempósabbá az életem, mert év közben én az egész országot járom, több mint háromezer kilométert vezetek minden hónapban, és az Intercity vonatokon pedig hozzávetőleg ezer-ezerkétszáz kilométert utazom.- Szép mennyiség! Nem is zargatnám tovább kérdéseimmel útközben, pusztán az egykori gyerekek, mai harmincasok-negy- venesek értetlenségét tolmácsolom, akik - köztük én is - hiányolják a képernyőről. Megszólítják az utcán csillogó szemű emberek, hogy művész úr, miért nem láthatjuk önt a tévében?- Folyamatosan. Idestova húsz éve, hogy egy csomó jelzést adtam a médiumokért felelősöknek, miszerint az ország gyerekközönségeivel érintkezve látom, hogy nem nosztalgiaműsor gyanánt, de a retrospektív lehetőségét megragadva, keletje volna egy Zsebtévé-jellegű, illetve a személyemmel beazonosítható tartalmas gyermekadásnak, de hasztalan. 1990 óta egyetlen egyszer volt a Magyar Televízió történetében egy szabad korszak, ami Hankiss Elemér 1990-től 1994-ig tartó elnöksége idejére tehető, amikor is azt csinálhattuk, amihez értettünk. Mindnyájan. A tévé hatvankét irodájából tizenkettőnek jól is menta dolga, a többiről kiderült, nem alkalmas televíziózásra. Ezért aztán 1994-ben visszaállították a régi té- véosztály-rendszert, Hankisst elküldték, és megszüntették a Magyar Televíziónak ezt a kreatív, konstruktív szakaszát, amikor is mi, Döbrentey Ildikóval, Gryllus Vilmossal létrehoztuk az Égbőlpottyant (így, egybeírva) meséket. Ami egy külön csoda volt. Külön csoda...- Tovább nem is zavarnék így, útközben, és köszönöm, hogy beszélgethettünk.- Én szintén örülök, István, és mindenkinek békés adventét kívánok, ami nálam azt jelenti, hogy lelki egészséget, szellemi frissességet és jó testi karbantartást kívánok. Gulya István Az 1943. május 20-án született Levente Péter így vall önmagáról internetes oldalán (www.leventepeter.hu):„Nagyváradon születtem, a Szent János (ma Ady Endre) utca 23-ban, Szekszárdon növekedtem, Budapesten váltam éretlen felnőtté, Héregen érlelődöm a végső elszámolás tiszta lelkiismerettel való megmérettetésére. (...) 1969 őszén Móka Miki Zsebszínháza című műsorommal meghívást kaptam egy Tarján nevű községből. Azonnal Salgótarjánra gondoltam és a Börzsöny-hegység lankáira. Szerencsémre nem a fellépés napján, de kiderült, hogy Tarján a Budai-hegységben rejtőzik. Akkor fedeztem fel Vértes-Gerecse festői tájait, óvatosan kanyarogva a szelíd szerpentineken. 1978 júniusában egy hónapos Dorka lányunkat szoptatta feleségem, hátát a pesti Népliget egyik platánfájának vetve. Arra sétált egy jó ismerősünk, és amikor megértette, hogy a gyereknek nem mindegy szopás közben, hogy a plafont nézi, vagy a vibráló faleveleket, a repkedő madarakat, a titokzatos formájú, úszkálófelhőket a kék égen - meghívott minket a Héreg nevű falu melletti zártkertjébe. (...) Én Tolna megyében, a Szekszárd környéki erdőkben, a Sió-Duna, ártéri Gemenc-erdejében nőttem fel kétéves koromtól az érettségiig. 1961-től a mai napig 3500 kilométert utazom havonta csak Magyarországon, vándorszínészi és néptanítói talentumaimmal való elszámolás okán.Tehát úgy ismerem és szeretem hazámat, ahogy az természetes, mégis, amikor 1978. nyárelején először néztem körül a Gerecse erdős-sziklás, szőlős-gyümölcsös Bikarét nevezetű dűlőjéből, elállt a lélegzetem. Egy hatalmas, de belátható, hegyekkel koszorúzott völgy tárult elém. Szemben a már ismert nagyközség, Tarján házai sejtenek. A lábamnál présházak sora, előttük aranysárgán hullámzó búzatenger, nyugatra a Gerecse ölén megbújó zsákfalu, az ezerlelkes Héreg hívogató templomtornyai. A jóllakott lányunkat egy körtefa árnyékában hagytuk, tüllel takarva mózeskosarát, nehogy megkóstolják a méhek- darazsak. Sétára indultunk Ildikóval, és egy óra múlva már meg is alkudtunk egy zártkertre a Bikaréten, ahol a mai napig esővízben mosdunk-mosogatunk, petróleumlámpával világítunk, kis sparhelten főzünk, egy kétszer három méteres faházban alszik az azóta már felnőtt lányunk és jó vőnk. 1996-ban a faluba költöztünk egy vályogházba, amit otthonunknak, alkotóháznak, vendéglátófészeknek is tekintünk, Döbrentey Ildikóval, aki 38 éve szerelmem, gyermekeink édesanyja és alkotótársam. Immár 28 esztendeje élünk jóban-rosszban a falut megtartó értékes polgártársainkkal, szolgálva a hagyományőrző, a református, a katolikus közösségeket is. Lakodalmakon, keresztelőkön, temetéseken, falusi színjátszáson, rajzkörön, közterületi szépítés-fásításon, szüreten, disznóvágásokon érnek-edződnek kapcsolataink. (Levente Péter önképző társas-lény, Héreg, 2005. november 8.)" hídlap 27