Hídlap, 2008 (6. évfolyam, 31–51. szám)
2008-12-13 / 49. szám
helyi história kapu alatt fekszik. A verítékével dolgozó földműves messze vidékről innen meríti az üdítő vizet. A mesélő ember pedig elmeséli, hogy volt egyszer itt egy nagyon gazdag várúr, akinek egyetlen leányát Fárinak hívták. Fárika soká nem tudott egyebet a világról, minthogy vannak szép árnyas fák, madárdalos bokrok, mert gőgös apja sehová se vitte, és senkit se hívott magához. Egyszerre csak furulyaszót hall Fárika. Kinéz a vár ablakán, s lát egy szép pásztorfiút, akibe beleszeret. A büszke várúr leánya el is hagyja az ő pásztorfija kedvéért a várat s lemegy a völgybe a báránykák közé. Az apa megtud mindent, eszét veszti, megöli a pásztorfiút és Fárikát és a borzasztó cselekedet után eltemeti mind a kettőt árnyas fák alá. De véres víz buggyan föl s elárulja a gyilkost. Azóta Fárika halála napján mindig véres bugyborékokat gyöngyöz a Fárika kútja s elbeszéli a szerencsétlen Fárika bús történetét.” Végezetül álljon itt Bálint úrfi bús históriája, melyet maga az Élet írt. Az idézett könyvben Balassáról is olvashatunk, mégpedig az Esztergom vértanúja című fejezetben. A város leghíresebb vitéz lantosáról azért is fontos most újra hírt adnunk, mert néhány nap múltán indul az új év, melyben Esztergom is a Balassa emlékévet ünnepli majd. „A XVI. század legkitűnőbb magyar lírikusa Esztergom sikertelen ostromában, 1594-ben hősi halállal múlt ki. Vértanúja volt annak az ügynek, mely csak egy század múlva érte meg teljes diadalát. Sok névtelen hős vére öntözte Esztergom földjét, sok dicső bajnok roskadt össze a várfalak alatt a török fegyvereitől, de mindannyi között Balassa Bálint emléke követeli meg az utókor legnagyobb háláját és kegyeletét. Gyarmat és Kékkő urai voltak az ő fényes házának ivadékai. A kor szellemében teljesen katonai neveltetést kapott. Fejedelmi és főúri udvarokban apródoskodott. Huszonegy éves korában már a pozsonyi országgyűlésen hallatta szavát. A daliás ifjú nem csak eredeti magyar to- borzó táncával gyönyörködteti az udvart s a szép asszonyokat, de első irodalmi kísérletével egy németből fordított komoly elmélkedésével is feltűnést arat. 1575-ben Békési Gáspár, Bátori István erdélyi vajda vetélytársa Miksa császártól engedélyt kapott zsoldosok toborzására, hogy a hatalmas vajdát kizavarhassa fejedelmi székéből. Balassa Bálint is a zsoldosokhoz toborzódott. De a fejedelem vitéz kapitánya, Kornis Gáspár, szétverte Békési hadát s Balassa Báthori fogságába került. Alig szabadult ki, azonnal Rudol császár hadaihoz csatlakozott s derekasan harcolt a törökök ellen, különösen Egernél. 1584-ben, harminchárom éves korában, egyik közeli rokonával, Eger hős kapitányának Dobónak, Krisztina leányával kelt házasságra. A Dobóak akkor vérbűnnel vádolták s a házasság miatt fondorkodni kezdtek Krisztina jelentékeny öröksége ellen. Öt évig tűrte Balassa a legkeserűbb üldöztetéseket. Ekkor bujdosás- ra adta magát s nem tudni bizton vajon saját jószántából bolyongott-e messze világon. Azzal is vádolták, hogy fiával együtt a török hitre tért. A vád egész a pápa trónusáig hatott. Pedig Balassa Bálint vallásos lírájának akármelyik költeménye is rágalommá cáfolja a kíméletlen vádat. Mert Balassa mindig jó katolikus volt. Bujdosott Lengyelországban és Angliában; végre 1594-ben újra visz- szatért hazájába, hogy hosszú szenvedéseit vértanúsággal koronázza. Balassa a nemesi fölkelésben Pálffy vezérlete alatt Esztergom ostromára indult. Az ostrom előtt Dobokay Sándor nevű jezsuitának meggyónt. Azután elszánt bátorsággal harcolt, s lelkesen buzdította a csüggedő ostromlókat a törökök ellen. Ekkor egy ágyúgolyó mindkét lábát szétzúzta. Balassát táborba viszik. Érzi közelgő halálát s Dobokayt hivatja. Utolsó kívánsága, hogy készítse elő az utolsó útra. Gyónása közben vágták le mindkét lábát. Végső óhaja volt, hogy Dobó Krisztinával kötött házasságából eredő gyermekét, akit törvénytelennek nyilvánítottak, vegye Dobokay pártfogásába. Volt még annyi ereje, hogy levelet írt Mátyás főhercegnek. Utolsó soraiban védelmében ajánlja szegény gyermekét. Aztán meghalt. Balassa Bálintot, a XVI. század legkitűnőbb formai érzékkel valós költői tehetséggel bíró hőst Hibén, a Kriván havasa mellett temették el.” mm hídlap 31
