Hídlap, 2007. június (5. évfolyam, 106–126. szám)
2007-06-09 / 112. szám
II 2007. június 9., szombat ES öZTEIvoOM ^ÍÖEKE Életregények Soha nem akartam hős lenni Tagadja, de mégis egy igazi hős. Csordás András tanár úrral a matematikáról és a pedagógusi lelkiismeretről beszélgettünk. S leginkább a meghatározó élményéről: az ötvenhatos esztergomi eseményekről, a sötétkapui tragédiáról.- Bár élete nagy részét itt töltötte, nem Esztergomban született. Hogyan zajlott az út a királyvárosig és a matematikáig?- Egy kis járási székhelyen, Abaújszántón születtem, ott éltem hatéves koromig. Akkor Szikszóra költöztünk, mert apámat oda helyezték a járásbíróságra, hogy a gyerekeit tudja tanítani. Ott végeztem az első öt elemit, aztán a Fráter György Gimnáziumba mentem, ahol többnyire minorita tanárok tanítottak. Akkoriban engem még az irodalom és a nyelvek érdekeltek, a leggyengébb eredményt matematikából produkáltam. Ugyanis amit nem tudtam elméletileg feldolgozni, az nem érdekelt. Negyedik osztály után úgy határoztam, katonai pályára megyek, ez 1943-ban történt. Fel is vettek a soproni kadétiskolába, viszont alig töltöttem ott néhány napot, az iskola feloszlott. Aztán jött a front, két bátyámat elvitték rögtön érettségi után. Az egyik egy év múlva, a másik csak 1948 nyarán jött vissza. Viszont semelyikük sem sínylődött olyan sokáig orosz fogságban, mint apám az első világháborúban, aki 1914 karácsonyán „hivatalosan elesett”, nyolc évig halottnak hitték, mielőtt visszajött és megnősült.- Milyen volt az élet a háború után ?- Az 1945 utáni fordulat megviselt mindnyájunkat, kerestük a helyünket a világban. Az új eszmék és elvek sokszor felkészületlenül értek minket. Elkezdődtek a fogalmak tartalmi átalakulásai, és nem tudtunk eligazodni abban, mi a jó és mi a rossz, mit jelent a haza, az igazság és a morál. Újrakezdtem a gimnáziumot. A középiskolás kor váratlan változásai megviseltek. A régi tanodái fegyelem fellazult, a korábbi példaképek helyett újakat akartak kialakítani, ami elég nehezen ment. A számtan tanárom szólt a joghallgató bátyámnak, hogy segítsen, mert még a Pitagorasz- tételt sem értettem. Ő segített, és attól fogva kezdtem el a matematika iránt érdeklődni, megtetszett benne a filozófia. Aztán „istápoltam” is az osztálytársaimat, mert aki addig az „ügyeletes feladatmegoldó” volt - Miklósházy Attila, a későbbi püspök -, annak mennie kellett, forró lett a lába alatt a talaj. 1949-ben tettem le a matúrát, előtte viszont a miskolci diákbizottság úgy döntött: orvosnak, villamosmérnöknek és matematika szakra jelentkezhetek, ám filozófiára nem. Ezért nem is adtam be a kérelmemet sehova, később az érettségi elnök győzött meg, hogy próbáljam meg a mennyiségtant. Fel is vettek matematika-fizi- ka-ábrázoló geometria szakra a Pázmány Péter Tudományegyetemre.- Hogyan jellemezné a korbeli egyetemi életet?- Sok meglepetést tartogatott. A professzorok jelentős részét vagy félreállították, vagy az ország elhagyására kényszerítették, de akik maradtak, azok lelkiismeretesen helytálltak. Ma is büszke vagyok arra, hogy a tanítványa lehettem a XX. század legendás professzorainak, Fejér Lipótnak, Riesz Frigyesnek, Hajós Györgynek, Rúnyi Alfrédnak, Novobátszky Györgynek, Marx Györgynek és a többi igényes és emberséges tanáromnak. Ok alakították ki azt a világnézetet, amely oktatói-nevelői pályámat végigkísérte. Az egyetem után várt a behívóm a tartalékos tisztiiskolába, Pusztavámra. 1953 októberében szereltek le, azonban a családi hátterem miatt nem avattak tisztté. Esztergomba helyeztek a Szent István Gimnáziumba, mint mondták, itt szem előtt leszek. Nagyon jól éreztem magam, színes és emberi tantestületbe kerültem. Aztán 1955-ben kiderült, a hadkiegészítő parancsnokságon semmiféle írásom nincs, mivel nem avattak tisztté, tehát úgy tűnt, mintha nem is lettem volna katona. Ha érdeklődtek a kiegészítős tanítványaim: tanár úr, mégis, hol szolgált?, azt közöltem: a pusztavámi hadosztálynál; de, mondom, semmiféle iratuk nem volt a szerveknek a katonai szolgálatomról. Aztán kaptam egy táviratot, amiben az állt: jelentkezzem a Honvédelmi Minisztériumban. Őszintén szólva amikor bementem, nem tudtam, kijövök-e».. Végül úgy döntöttek, megkapom a legalacsonyabb tiszti rangot, az alhadnagyit.- Aztán következett 1956. Tanár úr végigkísérte az esztergomi eseményeket.- Azzal kezdeném, hogy semmilyen hősi cselekedetet nem hajtottam végre, azt tettem, amit a pedagógus-lelkiismeretem diktált. Október 22-én esztergomi tanárokkal Budapesten jártunk egy kulturális műsoron, de kiderült, az előadás elmarad, mert Pest forrong. Hazajöttünk, másnap besiettünk az iskolába, de „hiába”, hiszen a gyerekek két nap múlva már nem jártak be. 25-én reggel hét óra felé zörögtek az ablakomon, az akkori bányászati technikum három tanára hívott: menjek velük tüntetni. (Azon iskola forrongott a legjobban, amelyikben a legnagyobb baloldali bizodalom volt.) 25-én elszabadultak az indulatok. Addigra úgy felforrósodott a hangulat Esztergomban, hogy az iskolánk ajtaján egyetlen tanuló sem nyitott be, így az igazgató, Medve Kálmán szólt hármunknak, fiatal tanároknak, hogy menjünk a gyerekeink közé - védeni őket. Tudtuk, hogy amit úgy fennen „hirdettek”, miszerint a magyar katona és államvédelmis a magyar népre nem lő, nem érvényes, ha a hatalom kerül veszélybe. Tehát én is a fiatalok közé vegyültem a Sötétkapunál, próbáltam visszahívni őket az első sorokból, hiszen látszott, érződött: könnyen előfordulhat, hogy itt bizony lőni fognak. Megkérdezték: tanár úr fél? Végül az idősebbeket győztem meg, hozzák hátra legalább a kisebb gyerekeket. A másik két kollegám a Mártírok útján, a mostani Lőrinc utcában próbálta óvni a tanulóinkat. A Sötétkapu mögötti részen két tank terpeszkedett, az egyik a bejárattal szemben, a másik egy menekülőúton a Bazilikától távolodó irányban, mindkettő élesre töltött ágyúval, repeszromboló aknagránáttal töltve. Bementem a kiegészítősökhöz, akikkel jóban voltam, ők mesélték, már jártak náluk fegyvert kérni, de a szolgálatin kívül nekik sincs más egyéb. Nem kérdeztem a véleményüket, mindezt maguktól mondták, azt hiszem, nagyon jól esett volna a tömegnek, ha hallják. A Sötétkapunál egyszer csak felugrott egy ember egy kőre, és habzó szájjal ordított: „Emberek! Úgy irtják a ruszkik a népet, mint a kutyát!”. A laktanyából ék alakban kivonult Mecséri alezredes hét tisztjével, hogy elzavarja az összegyűlt embereket, ám nem mozdult senki. A tisztek mögötte remegtek a géppisztolyaikkal. Az ablakokból AVH-martalócok néztek ki, leszedték a felségjeleket a sapkáikról. A katonák visszamentek, a tömeg pedig ezután leállított egy buszt, a benne ülő utasokat hátraszorították, és megindultak a Sötétkapuban lassan. Velük szemben a tank. A harckocsi parancsnoka, egy százados kiadta az utasítást az ott lévő őrmesternek, hogy lőjön, a buszra adjon le egy' riasztólövést. Ezt viszont éles-töltettel nem lehet megtenni, pláne egy ilyen helyen. Az őrmester megtagadta a parancsot, mire ott helyben lelőtte a parancsnok. Aztán ő lépett oda, nem érthetett hozzá, valószínűleg ő sem akart az emberekbe tüzelni. A bejárathoz célzott, a falba, ott élesedett be a töltet, onnan visszapattant, és a busz hátuljába csapódott. Akkor elszabadult a pokol. A másik tank megkerülte a teret, ahol egy trafik állt, amiben bent ült Bartal néni, és telibe kapta az építményt. Végiggördült a városon, a Széchenyi téren a Szentháromság szobornak két alakját ellőtte.- Miért éppen ott támadott a tömeg ?- Reggel kétség kívül lincshangulat uralkodott. Nem a rendőrség, hanem - például - az akkori főügyész miatt. Őt kimentették, és még az éjszaka folyamán elszökött a városból. Szó sem volt arról, hogy a kis „pártembereket” keresték volna. Az emberek a laktanyához azért vonultak, mert elterjedt Esztergomban, ide mentették Gerő Ernőt. Küldöttség akart bemenni, hogy meggyőződjön róla, tényleg bent tartózkodik-e a laktanyában, mert ha igen, akkor behatol a nép. Ezt nem engedte meg a parancsnok, de nem is tehette volna. Állítom, hogy aki a gyújtó szónoklatot tartotta, provokátor volt. Tudtuk, a Szovjetunió be fog avatkozni, neki az érdeke az, hogy elszabaduljon a pokol, elszabaduljanak az indulatok, úrrá legyen a káosz. Mondtam is a gyerekeknek: itt győzni nem lehet, csak meghalni vagy meghúzni magunkat. Ezért némelyek gyávának tartottak. Bár mindenütt megfordultam, de az igazság az, hogy én soha nem akartam hős lenni.- Mi történt később?- Mikor már hazamentünk volna, hadi teherautók jelentek meg, teljesen leponyvázva, és a ponyvák alól csak a dobtáras géppisztolyok nyúltak ki. Igyekeztünk eltűnni, elmentem az István- gimnáziumba, hogy kivárjam, amíg elcsendesülnek a dolgok. A könyvtárba nyitottam be, ami az oldalsó szárny, és zseblámpánál olvastam a Görög királyság történetét, mert éppen az akadt a kezembe. Néha elrobogott egy köröző autó, riasztólövéseket leadva, de amúgy teljes csend honolt. Megkezdődött az, amit úgy szoktak hívni: katonai terror. A nagyobb „baj” elkerülése végett meg kellett a népet félemlíteni. Már egy fél órája némaság vett körbe, amikor egy katonai személyszállító teherkocsi érkezett, abból halálos csöndben szolgálatosok ugráltak ki, és két sorfalban felálltak a Duna-partra vezető utcában. Egyetlen hang, egyetlen vezényszó nélkül. Megjelent egy fekete belügyi autó, a teherkocsi pedig elkezdett fényjeleket leadni. Ezekre a Kis- Duna túlsó oldaláról hajókürt válaszolt. Az első két közlegény közé beállt a fekete autó, a hátsó ülésről kilépett egy ballonos, ősz hajú magas úr. Felkiáltottam magamban: te jóisten, ez Gerő! Ma is meg vagyok róla győződve. A másik oldalról katonai legénységi sapkában szállt ki egy ember, de a köpenye alól kilátszott a dupla csík, amit a tábornokok viseltek. Ezek egy szó nélkül lementek a folyóhoz, a motort le se állították. A hajókürt zengett a túloldalról, abban a pillanatban a fegyveresek, ahogy jöttek, ugyanolyan fegyelmezettséggel távoztak. Az esztergomi események fő mozgatórugóját az jelentette, hogy elhíresztelték, idejött Gerő (estig, mint olyan sokan, magam is kételkedtem benne). Az biztos, hogy innen köny- nyen biztonságba lehetett helyezni. Aztán elindultam haza. Az igazgatónak később elmondtam, amit láttam, azt válaszolta: rendben, lehet, hogy így esett, de ne igen híreszteld.- Jártak-e következményekkel az ötvenhatos eseményeken történt megjelenései?- Egy évvel későbbig a megtorlásból semmit sem éreztem. Történt ugyanis, hogy 1957 márciusában összeszedték a város értelmiségét - tudták, hogy kiket kell... Akkor emlegették a „MÚK” kifejezést, vagyis hogy „Márciusban Újra Kezdjük”. Épp a Fürdő Szállóban vacsoráztam két barátommal, amikor korán hazaindultam. Ahogy kiléptem, elém állt egy teljesen ismeretlen alak: „Hová tart tanár úr?” - kérdezte. Mondtam, hogy megyek haza. „Nem” - válaszolt -, „jön velem”. Bevittek a laktanyába, vagy százötvenünket tereltek oda. Tudtam, hogy mi ennek az oka, túlságosan sokat beszéltem, „nem lett volna szabad”. Bezártak minket egy laktanyaterembe, aztán reggel jöttek és közölték velem: ha az István- gimnáziumban bármi történni fog, nem vizsgálnak semmit, engem vonnak felelősségre, mert nagy a hatásom az ifjúságra. Az iskolában megmondtam a gyerekeknek, amennyiben akarják, hogy tanítsam még őket, jó, ha tudják, bármit csinálnak, engem fognak elkapni. Nem is történt semmi, azt pedig, hogy órán mit beszéltünk, nem kell tudnia senkinek.- Aztán megvált a gimnáziumtól, és az esztergomi felsőoktatásban folytatta.-Igen, 1962-ben, kilencévi szolgálat után elköszöntem, mert megszerveztek itt egy gépipari felsőfokú technikumot. Ott tanítottam 1973-ig, amíg meg nem szűnt. Akkor szólt a tanszékvezetőm, menjek át vele a tanítóképzőre. Az intézmény párttitkára és a főigazgató közölték, bár szakmai kifogás nem merült fel ellenem, de mérgezném az ifjúságot a matematikán keresztül. Ekkor kerültem a Hell- iskolába, és ott talán még szebbnek tartottam a munkámat, mint a főiskolán. Hiszen régebben szemben ült velem százötven hallgató, nem törődtem vele, ki figyel, vizsgán úgyis kiderül. 1992-ben, hatvanéves koromban nyugdíjaztak, aztán visszahívtak, és hetvenkét éves koromig tanítottam.- Hogyan telnek most a napjai, Tanár Úr?- A hetvennyolcadik évemet „taposom”, igyekszem elhitetni magammal, hogy az idős kor nem jelent elbutulást. Kijárok a basaharci telkünkre tenni-venni, bár elég lassan megy. Szakmailag a rég abbahagyott témáimmal foglalkozom, főképp a „négydimenziós tér lineáris tulajdónságaival, differenciálgeometriai eszközökkel”, a publikáció minimális szándéka nélkül. Meg a negyedik dimenzióval foglalkozom. Alapos könyvtárat gyűjtöttem össze, de aligha fogom tudni mind elolvasni, amit erre a korra hagytam hátra. A szakmán kívül ma is főleg történelmi és filozófiai munkákat olvasok. A legfontosabb számomra viszont a család összetartása. A feleségemet igyekszem felmenteni a háztartási teendők fáradságot igénylő része alól. Fiaim és unokáim a legfontosabbak az életemben. Igyekszem elfogadni a koromat, a sorsomat, és bízni a jövőben, amit nem tudhatom, meddig tekinthetek a sajátomnak is. A jelent próbálom nem feladni, hanem elfogadni. Pálovics Klára
