Hídlap, 2007. május (5. évfolyam, 84–105. szám)
2007-05-26 / 102. szám
VIII HÍDLAP • 2007. május 26., szombat hídlapmagaz.in Túl sok víz lapos partot mos A Karíb-tenger kalózai - A világ végén Gulya István Véget érnek nagyvízi útonálló barátaink kalandjai. A jók elnyerik a jutalmukat (többnyire), a rosszak megbűnhődnek. A néző pedig unatkozik az esztendő eddigi legnagyobb csalódásán. % Jerry Brukcheimer valóban páratlan érzékkel rendelkezik, hogy a sikert kiszimatolja. Ami, ugye, egy producer esetében fontos tulajdonság, alapvető képesség. Pályája elején, 1995 tájékán (később a csillogástól clbódult, kábítószerekbe ereje teljében elhunyt) Don Simpsonnal társult (Bad Boys- Mire jók a rosszfiúk?, A szikla), majd önálló kasszasiker- gyártásba fogott (csak vázlatosan: Con Air - A fegyencjárat, Armageddon, Tolvajtempó, Pearl Harbor - Égi háború, A nemzet aranya). Kalózos kalandfilm-trilógiájának első része (A Karib-tenger kalózai - A Fekete Gyöngy’ átka) azon túl, hogy hizlalta a bukszáját, megmentette (abban az évben: 2003-ban) a Disney-stúdiót is a fenyegető csődtől. Nem csoda, ha komplexum vezetői örömmel bólintottak rá a folytatásra, illetve folytatásokra, merthogy egyszerre forgatták a kettes és hármas számú epizódot (A Karib-tenger kalózai 2.- Holtak kincse és A Karib-tenger kalózai - A világ végén), amik egy év eltéréssel kerültek a mozikba. Megítélésünk szerint már a második felvonás esetében rezgeti a léc, legalábbis nehezen követtük a történetet, ám a látványvilág és a jelentős színészek önfeledt móká- zása elvitte a produkciót - meg a hirtelen támadt (retro) kalózfilm-érzés. Most - végül - viszont a történet megadta magát. A Karib-tenger kalózai - A világ végén egy nagyszabású (hosszú) és érdektelen, hogy ne mondjuk (de mondjuk) unalmas „tengeri kígyó”. Ásítás és értetlenség kíséri a hősök kalandjait, nem világos, ki mit miért tesz, vagy éppen hogyan árul el, és még a képi megjelenés is sivárra sikeredett. Egyedül a színészek próbálkoznak valamiféle karakterrel és folyamatossággal, tehát Johnny Depp továbbra is dülöngélve szélhámoskodik, Orlando Bloom szívet tipor, Keira Knightley meg szép. Viszont az egyébként jeles hongkongi aktor, Chow Yun-Fat mindössze abban jeleskedik, hogy jól tudja rángatni az arcát. Megpróbáljuk összefoglalni a háromórás opus cselekményének leglényegét. Ami szerint Will Turner (Bloom), Elizabeth Swann (Knightley) és az egykori ellenfél, Barbossa kapitány (Geoffrey Rush) azért szövetkezik kényszerből Jack Sparrow (Depp) kiszabadítására, aki, ugyebár a polipfejű, szó szerint szívtelen (ezért elpusztíthatatlan) kalóz, Davy Jones (Bili Nighy) világ végi „börtönében” sínylődik, mert a világot uralni vágyó Kelet-Indiai Társaságot akarja megállítani. Á Cutler Beckett (Tom Hollander) által vezetett szövetség ugyanis egyszer és mindenkorra el akarja tüntetni a Föld (a vizek) színéről a kalózokat, úgyis, mint a szabad élet híveit. Ennek érdekében Beckett rövid pórázon Kalózfilm, mint olyan Tulajdonképpen nincs is ilyen kategória. Kalandfilmekről beszélhetünk, amiknek létezhetnek ilyesmi leágazásai. Némileg ellenünk szól, hogy a legendás Erői Flynn főszereplésével már 1940-ben az óceáni túlpartra „átgőzölgött” honfitársunk, Kertész Mihály rendezett izgalmas mozit, ami alapkőnek számít (Hét tenger ördöge). Nagy kaliberű - kényszerűen disszidens - direktorok közül Roman Polanskit is megérintette a sóslevegő, amikor a nagybecsű Walter Matthauval a főszerepben elkészítette a maga cinikus opusát (Kalózok, 1986). S hogy három legyen a (magyar) igazság, említsük meg Steven Spielberg Hook című félig mesefilmjét (1991), amiben a Dustin Hoffman megformálta kampókezű szereplő Pán Péter ellensége. Tény, hogy a számos Robert Louis Stevenson-regény (Kincses sziget) feldolgozás mellett a tengeri rablós filmek fénykora a múlt század ötvenes-hatvanas éveire tehető (A vörös kalóz, A tengeri róka stb.), aztán jó nagy szünet következett, A Karib-tenger...-\ú\óg\á\g mindegyik próbálkozás megbukott, legnagyobbat Renny Hadin rendező A Kincses-sziget kalózai (1995) című filmje hasalt. tartja Jonest, akinek Bolygó Hollandi hajója rendre megsemmisíti az ellenszegülőket. A túllihegett fordulatok mellett a forgatókönyvíróknak - Ted Elliott és Terry Rossio - arra már nem tellett, hogy életet leheljenek az utolsó részbe (apróság, de nagyon fáj: a főként a mellékszereplők szájába adott viccek laposak, rosszak), Gore Verbinski (A mexikói, A kör, Az időjós) rendező meg hagyta, hogy a film megtörténjen vele, vagy akképp is fogalmazhatnánk: asszisztált a harmadik bőr lenyúzásához. Ami nagyon áttetsző. Olyan „sok hűhó semmiért” fajta. Eredeti cím: Pirates of the Caribbean: At Worlds End; amerikai, 2007; 168 perc; Rendező: Gore Verbinski; Forgatókönyvíró: Ted Elliott, Terry Rossio, Stuart Beattie, Jay Wolpert figurái alapján Ted Elliott, Terry Rossio; Operator: Dariusz Wolski; Zene: Hans Zimmer; Producer: Jerry Bruckheimer; Szereplők: Johnny Depp (Jack Sparrow kapitány), Orlando Bloom (Will Turner), Keira Knightly (Elizabeth Swann), Geoffrey Rush (Barbossa kapitány), Bill Nighy (Davy Jones), Chow Yun-Fat (Sao Feng kapitány), Tom Hollander (Cutler Beckett), Stellán Skarsgárd (Bill Turner), Jack Davenport (James Norrington), Naomie Harris (Tia Dalma), Jonathan Pryce (Weatherby Swann kormányzó), Kevin McNally (Joshamee Gibbs), Mackenzie Crook (Ragetti), Lee Arenberg (Pintel); Mozistart: május 24., Forgalmazó: Fórum Hungary Kft.; Honlap: www.karibtengerkalozai.hu Kicsiknek... A papucs, aki mindig unatkozott Guy La Vistan __________________ E gyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy cipész. Ennek a cipésznek annyi, de annyi cipője sorakozott a boltjában, mint a tengerben a vízcsepp, tán még attól is eggyel több. Termett ott mindenféle lábbeli: délceg utcai cipő, fényes báli cipő, erős tornacipő, együgyű mamusz és papucs. Hevertek a polcokon csendben és nézdegélték az embereket. Igen jól szórakoztak, igyekeztek kitalálni, melyik vevőnek, melyik cipőre lenne szüksége. Hanem akadt köztük egy rojtos papucs. Az aztán folyton csak unatkozott. Álmosan kókadt a legnagyobb szekrény tetején, egyik talpáról a másikra dőlt. Sehogy sem találta dolgát.- Jaj, de unom, jaj, de unom - mondogatta. Hiába kérdezte a többi, mit unatkozik, a papucs csak ásítozott és legyintett.- Elmegyek én világot látni - mondta egyszer egy napon.- Ugyan minek? - kérdezte a délceg utcai cipő.- Ugyan hová? - kérdezte a fényes báli cipő.- Ugyan meddig? - kérdezte az erős tornacipő.- Ugyan kivel? - szuszogta az együgyű mamusz.- Csak magamban, amíg társra nem akadok, akár a világ végéig, hogy ne unatkozzam - válaszolta. Erre már nem mondott a többi semmit. A papucs fogta magát, lecsosszant a polcról, és nekieredt a világnak, csak úgy, toronyiránt. Ment, mendegélt, elhagyta a várost is, túlcsoszogott három hegyen, három völgyön. Úgy érezte, elfáradt, megpihent hát egy kicsit. Ahogyan ott heverészgetett a fűben, arra jött egy nadrág.- Mit csinálsz, te rojtos papucs? - faggatta.- Unatkozom, megyek világot látni, társakra lelni.- Tudod mit? Menjünk eztán együtt tovább! A papucs nem bánta, így hát közösen folytatták a vándorlást. Alighogy gyalogoltak egy fertály órát, elértek egy hatalmas fához. Annak egyik ágán sírdogált egy ingecske.- Jaj, jaj, jaj! Könyörüljetek rajtam, három álló napja fölfútt ide a szél, nem bírok lekászálódni! - panaszolta. A papucs meg a nadrág lesegítették. Ezután már hárman ballagtak világlátni, elől a rojtos papucs, mögötte a nadrág, végén pedig az ingecske. Amint egy tisztásra jutottak, nagy lárma, veszekedés csapta meg fülüket.- Igenis, én vagyok a fontosabb! - rikoltozta egy kalap.- Nélkülem mit se ér az ember, szél átjárja, eső áztatja, nap pörköli - dörmögte egy kabát.- Ne civódjatok - mondta a papucs -, gyertek inkább velünk, majd elválik, melyikőtök a derekabb. Nem ellenkezett a kalap meg a kabát. Mentek hát öten, elől a papucs, aztán a nadrág, utána az ingecske, követte a kalap, hátul bandukolt a kabát. Beesteledett, amikor elértek egy pici házikóhoz. Abban a házikóban lakott egy szegény ember asszonyával és a kis porontyával. Nagy volt ám a sírás-rívás, mert olyannyira szegények voltak, nem tudtak mit adni a kisfiúra. Egy fia ruha sem került a portánál! Meglátta ezt az öt jó barát. Nem szóltak semmit. Megvárták, amíg elaludt a ház népe, azután beosontak. A papucs rácsosszant a kisfiú lábára, a nadrág felmászott a derekára, az ingecske átölelte testecskéjét, a kalap ráhuppant fejecskéjére, s a kabát betakarta az alvó gyereket. Bezzeg lett reggelre nagy csudálkozás meg öröm! Hiszen volt már meleg ruhája az apróságnak. Úgy éltek aztán békében és barátságban, a kabát, a kalap, a nadrág és az ingecske. A papucs sem unatkozott többé, hanem boldogan vigyázott a kisfiú lábára. Meséljünk a meséről A halász meg a felesége Pöltl holtán _______________________________ M ilyen különös, hogy nem az lett ennek a mesének a címe, hogy a csodálatos halacska. Na, ja, nem róla van szó itt tulajdonképpen, nem ő a legkülönösebb. A házasság rákfenéjéről hallhatunk mesét, a „rákot” el is hagyhatjuk. Hölgyeim és uraim, kedves gyerekek, akárhogy nézzük, a Grimm testvérek eme most vesézésre kerülő opusa bizony az élhetetlen, házsártos asszonyság és a mulya, balga, agyonszelídített, „szétidomított” papucsférj képét mutatja nekünk. Ranschburg Jenő és a Családi kör, huss! Jöhet a vérlázító rege. „Élt egyszer valaha régen egy halász. Egy szerény kis kunyhóban lakott a tenger partján a feleségével. Minden áldott nap kiment halászni, kivetette a horgot, s várta, várta a halat. Egy szép napon megint ott horgászott a parton, bámult a szép tiszta vízbe, üldögélt a botja mellett, és türelmesen várt, egyre csak várt. Egyszerre csak megrándult a zsineg, lemerült a horog a mélybe, s ahogy a halász fölhúzta, egy nagy csuka táto- gott rajta.- Hallod-e, te halász - szólalt meg -, kérlek, hagyd meg az életemet, nem igazi csuka vagyok én, hanem elvarázsolt herceg. Mit használ neked, ha megölsz? Inkább dobj vissza a vízbe, hadd lubickoljak tovább.- Menj csak az utadra - felelte a halász -, hogyan is bántanék egy csukát, amelyik beszélni tud?” Bár ez utóbbi mondattal akár vitatkoznék is, de sebaj, lesz itt még nagyobb „balhé”. A szegény halász tehát kedvesen visszadobta a beszélő csukát. Viszont mivel mást se fogott, kénytelen volt zsörtölődő, goromba nejének előadni a különös történetet. Az otromba lelkű némber már jártas lehetett a „hanggal tátogó” halakkal való foglalatosságban, mert ráförmedt férjére, hogy azonnal menjen vissza, és próbálkozzon újra a víznél a halászattal, hátha ismét kifogja a különös lényt. A feleség meghagyta férjének, hogy a haltól kívánni kell valamit, cserébe a szabadon engedéséért. Az asszony erőteljes lelki terrorban tarthatta a „ház urát”, mert az egyből kapta magát, és uzsgyi, rohant is, hogy ismét kifogja a beszédes víziállatot. S mivel a hal sem volt „hülye”, hogy hagyja magát megint kifogni, hát a halász egy régi dalocskába kezdett, hogy azzal csalja elő a csodatévő halat. Be is jött a számítás, kidugta a hullámok közül pikkelyes ábrázatját a csuka. No, mit akar hát?- Azért rágja a fülemet - felelte a halász -, hogy ha egyszer megfogtalak, miért nem kértem tőled valamit az életed fejében. Nem akar megmaradni a kunyhóban, mindenáron egy kis házat szeretne.- No, csak menj haza, máris megvan - mondta a csuka. Az ember hazament, s már nem a régi szegényes viskóban találta a feleségét. Szép kis ház állt a kunyhó helyén, a kapu mellett kispad, azon üldögélt az asszony. S ahogy meglátta az urát, elébe ment, kézen fogta, azt mondta:- Gyere csak be, nézz körül, mennyivel szebb most már nálunk! Csinos pitvar meg takaros kis szoba volt a házban, a szobában egy-egy puha ágy mindegyiküknek, azonfelül konyha meg éléskamra, fölszerelve mindennel, ami csak kell, vasedénnyel, rézedénnyel, fehér porcelánnal. A ház mögött meg kis udvar, benne tyúk, kacsa, lábasjószág, a végében zöldségeskert, gyümölcsöskert.- No, tetszik? - kérdezte az asszony.- Tetszik bizony - mondta az ember -, sose kívánnék szebbet magunknak! Hanem az asszony fölemelte a mutatóujját, úgy mondta:- Majd ezen még gondolkodunk!” Azt hiszem, ez volt az a pont, ahol a halász egy jól irányzott „parasztlengővei”, azaz egy „saller- ral”, vagyis egy jókora pofonnal helyrerakhatta volna a teljesen kilengett asszonyt. Nem így lett, a jámbor ember meg is kapta hamar az új verdiktet, irány a hal, több kell ide, nem kis ház! ,A halásznak nehéz lett a szíve, csak nem akart menni, s váltig azt hajtogatta magában: „Nincs ez rendjén” - de azért mégiscsak kiballagott. Amikor odaért így szólta a hal:- No, mit akar hát?- Haj - felelte a halász -, nagy kőkastélyban akar lakni!- No, csak menj haza szépen,'ott vár már az asszony a kastély kapujában. A halász elindult, s egyszerre csak mit látott? Nagy kőpalota büszkélkedett a kis házuk helyén, a felesége meg fönn állt a lépcső tetején, és éppen be akart nyitni. Amint az urát meglátta, vidáman integetni kezdett neki, aztán kézen fogta, és azt mondta:- Gyere csak, nézzük meg az új otthonunkat!” Meg ne üssön engem a ménkő ezért, de valami módon mégiscsak az egyik kereskedelmi televízión bekamerázott, viccesen meredek sorsú milliomos „mesecsalád” sorsának tükröződését látom itt. Amott is folyton azt látjuk, hogy dúl-fúl az asszonyság, a férj meg nem Győzi kapkodni a fejét a röpködő valós és verbális jénai tálak röpködése elől. Nem könnyű pasinak lenni, az már biztos, ne próbálja meg, gyerekek, otthon senki, ezt is most itt csak kaszkadőr-szakértőkkel egyetemben oldottuk meg. Szóval a gazdagság. Meg a hal. És a folyton felpaprikázódott asszony és gilisztalelkű férje. Persze a nőnek nem volt ez sem elég, a szép kastély, meg az irdatlanul előrevetülő ingatlanadói árnyék. Ugye kitaláljuk? Igen, a manusznak megint a part felé kellett vennie az irányt. Talán már unta is, meg nem is - tudod, így van ez... Szerintem a hal se tátotta el a száját a csodálkozástól, amikor harmadszor ott állt a szerencsétlen jóember, és kérte a csukát, hogy valami még a kastélynál „klafábbat” nyomjon már oda nekik. Csak úgy. No, mit akar hát? - kérdezte a csuka.- Haj - felelte a halász -, most meg királynő akar lenni!- No, csak menj haza szépen, máris az. A jámbor embernek majd leesett az álla, amikor a kastélyuk helyén csipkés oromfalú, bástyás-tornyos várat talált. Silbak állt a kapu előtt, az udvaron meg csak úgy nyüzsgött a sok katona, dobos meg trombitás. Belépett a házba: csupa arany, csupa márvány volt odabent minden, meg csupa pompás szőnyeg, csupa aranyos bojt. Trombita harsant, fölpattant a nagyterem ajtaja: a testőrség díszbe vágta magát, a hopmester hajbókolt, a halászná meg ott ült aranyos-gyé- mántos trónuson, fején aranykoronával, kezében drágaköves, színarany jogarral. Jobbra is, balra is hat-hat szépséges leányzó állt mellette, szép sorjában úgy, hogy a következő mindig egy fejjel kisebb volt annál, aki mögött állott. A halász odalépett elébe:- Asszony, hát királynő lettél?” Azért, hogy ne legyen teljesen monoton a sztori, itt belejön egy kis csűrcsavar. Na merthogy, amikor a királynői státuszt szintén megunja ez a női cerberus, akkor újra a kurta-furcsa halászatban megöregedett férjet szólongatja, hogy ez sem jó. Az ember ugyan próbál ellenkezni, hogy (mintha csak Korda Gyuri bá’-t hallanám a két fülhallgató gubacs közül) „azért itt már meg kéne állni”. De a fúria feleség azzal az ásszal rukkol elő ekkor, hogy a királynőnek nem ellenkezhet egy póri halász (én ekkor húznék rá egy másodikat visszakézből a nyanyának), teljesítse az uralkodói akaratot, vagy nagy baj lesz. Nem cifrázom, és nem taglalom sokáig, mert bár lehetne, az asszonyság teljesen elborult, a királynőség után császárnő, azután pápa (!), majd pedig maga az Úristen akart lenni. Fantáziája és arca, az volt, kétség nem fér hozzá. A csukának viszont humorérzéke, mert amikor az utolsó kívánsággal ért a vízhez az elcsigázott halász, így szólt a bölcs csuka: No, mit akar hát? - kérdezte a csuka.- Jaj - nyögte a halász - ő akar lenni az Úristen!- Hát akkor menj csak haza szépen, ott ül megint az asszony a halászkunyhóban. Azóta is ott ülnek.” Aki a telhetetlen nő és a balga férj büntetése után nem érez elégedett örömöt, az ne csodálkozzon, mégiscsak a Grimm testvérek meséje ez, csak semmi happy end, semmi pozitív plusz. De azért itt a vége, fuss!
