Hídlap, 2007. február (5. évfolyam, 22–41. szám)
2007-02-24 / 39. szám
VIII HÍDLAP • 2007. február 24., szombat magazin Novella Meséljünk a meséről Számadás DenesJaylor A Tata haláláig dolgozott a ház körül. Ő faragta be a karácsonyfa talpát, ő gondozta a kertet, igazította a cserepeket a tetőn, metszette a rózsát, gyomlálta az ágyásokat. Venyigéből csinált magának söprűt és vasárnap hajnalban, mire a főorvos úr fölébredt és kijött a kertbe, hogy a rózsalugas alatt igya meg a teáját, fölsöpörte az egész udvart olyan szépen, hogy az ember nem is szívesen lépett rá. A bort szerette, főleg szerette volna, csak nem kapott. Ha a nagyságos asszony időnként adott neki egy-egy litert, azzal általában csöndesen elvonult valahova, és nem is tágított, amig meg nem itta. Onnan lehetett tudni, hogy kapatos, hogy olyankor nagyon messziről és nagyon magasra emelte meg a kalapját, és igen vidáman köszönt „kezicsókolomot”. Meg onnan, hogy este az Örzsi néni még hangosabban rikácsolt vele a kispadon. Tatától sok mindent meg lehetett tanulni. Tamás például azt tanulta meg, hogy amit nem tud megcsinálni az ember egy darab dróttal, meg egy fogóval, azt nem is érdemes. Minden össze volt drótozva. Az öntözőcső toldásától kezdve a lugas állványán át minden. Amikor aztán Tamás nagyanyjának már végképp elfogyott a pénze, mert túl sokat jártak a Gundelba ebédelni, túl sok rongyot vett a Váci utcában és túl sok százast hajigáit a templom perselyébe, akkor már az eresz csatornáját is a drótozás tartotta össze. Egyszer aztán az Örzsi néni tényleg beteg lett, mert egyre gyakrabban tapogatta a hasát és sóhajtozott, hogy „ha még a főorvos úr élne”, aztán váratlanul meghalt. Ő volt az első halott, akit Tamás látott, sőt az első temetés is az övé volt, amin részt vett. Kisebb korában nem engedték az ilyen helyekre. Ott feküdt az Örzsi néni a koporsóban, szépen föl volt öltöztetve fején az ünnepi kendő, és egészen fehér és sima volt az arca. Nem püspök temette nagy asszisztenciával, mint egykor Tamás nagyapját. Csak a városrész plébánosa mondta ott az áldást, aztán leeresztették a sírba, ráhajigálták azt a néhány koszorút meg csokrot és elföldelték. A hantok tényleg úgy dübörögtek, ahogy Tamás anyja szokta mesélni illendő borzongások közepette. Tamás semmi különöset nem érzett akkor, kötelezően hitte, hogy az öregasszony megkezdte a túlvilági életét, de nem ebben talált megnyugvást, ugyanis nem volt nyugtalan. A Tatát figyelte végig, ahogy fekete vasárnapi kalapjával a kezében könnyek nélkül áll két gyereke között - a harmadik már meghalt - ott a középen. Vajon mit lát most? Lepereg előtte az egész együtt eltöltött élet, imádkozik talán, vagy egyszerűen nem gondol semmire? Sosem derült ki. A sírásók gyakorlott mozdulatokkal megformázták a hantokat, az emberek meg csöndesen elmentek haza, azzal, hogy ez is megvolt. Úgy tűnt el az Örzsi néni az életből, mintha sose lett volna. Nyomtalanul múlt el, mint azok, akik valójában semmi nagy dolgot nem tesznek, egyszerűen teszik a dolgukat, ha már arra kényszerültek, hogy nyolcvan évet leéljenek ebben a rohadt életben. Nem írt könyveket, hogy mások elégessék, nem gyógyított eleve halálra ítélt betegeket, hogy kitolja a szenvedéseiket, és nem tanított gyerekeket, hogy idővel rájöjjön, mennyire értelmetlen az egész. Tata mindenesetre túlélte az öregasszonyt, sőt még föl is szabadult egy kicsit. Gyakrabban vette föl a vasárnapi ruháját és ment rokonlátogatásra, maga vette föl a nyugdíját és annyit költött belőle borra, amennyit akart. Aztán egyszer bejelentette, hogy nem bírja tovább gondozni a kertet. Tamás akkorra nagyfiú lett, túl az érettségin és több sikertelen fölvételi vizsgán, túl az első nő whyskitől mámoros élményén, és túl sok-sok ifjúkori álmodozáson. Nekilátott parkosítani a kertet. Föltúrta az ágyásokat, megmetszette a rózsalugast annyira, hogy a tavaszt már nem érte meg, kiirtott mindent, hogy kő kövön ne maradjon. Az álom egy angolpark lett volna, de a törmelékes talajon a fű sem akart igazán megeredni. Foltokban nőtt, másutt meg csak a gyom maradt, pedig Tamás szokásos lelkesedésével minden pénzét locsolószerkezetre, fűnyíróra meg egyéb szükségtelen kellékekre költötte. A gyönyörű kert mindenesetre odalett, Tata pedig nem állhatta, hogy ne segítsen. Vénségének utolsó erejével vett részt mindannak az elpusztításában, ami számára egy élet munkáját jelentette. Nem szólt egy szót se, csak úgy tett, mint a szőlősgazda jégveréskor. Irtotta, vágta az egészet, „hagy lássuk Uram, mire megyünk együtt”! Esténként pedig leült a kispadra, ölébe vett egy ócska kötésű vastag füzetet és írt valamit. Aztán egyik reggelre csöndesen meghalt. Amikor az unokái elhurcolták azt a néhány holmit, ami ott volt, megtalálták azt a vaskos füzetet. A Tata naplója volt. Pontosan, napról napra vezette, hogy mikor mit csinált. Mit parancsolt még évtizedekkel korábban a főorvos úr, mit mondott a nagyságos asszony, mikor nyírta meg az ágyások szegélyén a füvet és oltotta be a rózsát, melyik nap vásárolt a kisboltban két liter Kövidinkát, és mikor járt a temetőben. Végtelenített napló volt pontok, vesszők és nagybetűk nélkül. A tagolást csak a napok jelentették. Egyiket a másik után, mint egy hosszú folyó, egy egész emberi élet úgy, amint azt egy valójában írástudatlan öregember látta. Volt egy srác, még az általános iskolában. Tamásnál jóval idősebb, amolyan utcagyerek. Nagyon vastag szemöldöke volt és már pelyhedzett a szakálla. Máig sem tudja, hogy miért, az a fiú egyszer lerángatta a kerékpárjáról és meg akarta verni. Mindenféle durvaságokat mondott, amiknek a nagyrészét Tamás akkor még nem is értette, aztán egy végső fenyegetés kísértében szélnek eresztette. Soha többé nem biciklizett arra, de még sokáig álmodott a dologról, és olyankor mindig fölriadt. Minden kétséget kizáróan gyáva volt. Épp ilyen gyáva lett később a lányokkal is. Némelyik persze tetszett, főleg azért, mert a Zsolti mondogatta, hogy milyen helyes. A Jutka tényleg az volt, meg az Ági is, csak ők már ekkoriban a gimnazista fiúkra hajtottak, sőt nyolcadikban az Ági olasz pasasokkal randevúzott esténként a szálló előtt. Nagy híre volt az iskolában, hogy az anyja egy alkalommal a szálloda bárjától hazáig verte az utcán. Jó pletyka volt, az Ági elzokogta a szerencsétlen üldözött lány minden fájdalmát, válogatott jelzőkkel illette az anyját, a többi lány irigykedett, a fiúk meg még inkább hajtottak rá. Státusszimbólum lett megfogni az Ági kezét, vagy randevút kapni tőle egy délutánra. Persze ez is csak a Zsoltinak sikerült az osztályból. Ő nagymenő volt a fiúk között, Tamás kereste is a barátságát. Kisportolt alakjával, sűrű hosszú hajával és zöld szemével sikeresen bolondította a lányokat. Zsoltival szívták el titokban az első cigarettát is. Nem akármilyen volt, akkoriban jelent meg a boltokban, elég drága volt és az volt ráírva, hogy Sopianae. Biztos külföldi - gondolták, de megvenni csak a Zsolti merte a kasszánál. Tamás sülve-főve együtt volt ekkoriban a^Zsoltival, és ha nem voltak együtt, akkor is rá gondolt. Szeretett volna olyan menő lenni, mint ő, élvezte, amikor együtt röhögtek azon az évekkel korábbi történeten, amikor Zsolti beadta neki, hogy fölfedezett egy titkos barlangot, ahol rengeteg kincs volt, meg Gyulai kolbász. A nyolcadik utáni nyarat is együtt lógták végig, csak Tamásnak mindig haza kellett mennie még világosban, így aztán kimaradt azokból a kalandokból, amiket Zsolti az éjszaka történtekről mesélt. Részletesen mondta el, hogy a múlt éjjel kivel, mikor, hogyan és meddig, aztán, ha éppen a strandon voltak, szabadkozva fordult hasra, mert szemlátomást domborodni kezdett a nadrágja. Tamás aztán hazament és mégegyszer elképzelte a hallottakat, majd szépen óvatosan benyúlt a paplan alá. Ekkor még nem ijedt meg attól, hogy ilyenkor gyakran a Zsoltira gondolt. Vele is szerette volna azt csinálni, mint néhányszor a Gézával, de sosem merte megemlíteni a dolgot. Egyszer egy ilyen ábrándozós estén, amikor a redőnyön átszűrődő fény épp megvilágította az ágyát, hirtelen anyja hangját hallotta a szoba ajtajából.- Mit csinálsz te ott?- Semmit! - vágódott a fal felé úgy, hogy a feje toppant bele. Attól kezdve vagy kiment a kamrába, vagy magára zárta a fürdőszoba ajtaját. És sok időt töltött a Gézával is... Esztendőkkel később gyakran visszaemlékezett arra az estére és nem győzte az anyját hibáztatni azért, hogy akkor ráförmedt. Nem lett volna szabad észrevennie azt, amit akkor észrevett. Talán - gondolta sokáig - talán minden másképpen alakult volna. Ma már tudja, hogy semmi nem alakult volna másképpen. Annyi azonban biztos, hogy nem sokkal később le kellett ülni az anyjával beszélgetni. A dolog nem esett különösebben nehezére, bár beszélgetni igazából csak a nagyanyjával szeretett. Lehet, hogy az apjával is szeretett volna, de ez már sosem fog kiderülni. A beszélgetés arról szólt, hogyan is születik a gyerek. Jött a méhecske meg a virágpor meg minden rosseb, csakhogy Tamás ekkorra már pontosan tudta a dolgot -hogyne tudta volna, amikor a Zsolti mindent elmesélt! - és miközben udvariasan és jólnevelten hallgatott, nagyokat röhögött magában. Baja legföljebb azzal a bizonyos virágporral volt, mert olyan őbelőle még nem jött, mint például a Gézából, hevesen, fehéren és messzire lövellve. Arra még várnia kell egy keveset, meg arra is, hogy megnőjön, lefogyjon majd’ tíz kilót a pubertáskori elhízásból, és olyan szép és karcsú srác legyen, mint a többiek, akik ekkor már mind az izmaikat mutogatták, míg Tamás csak a hasát rejtegette, vagy szorította el anyja széles gumi övével, amitől aztán úgy nézett ki, mint egy kettékötött szafaládé. Éveknek kell még eltelniük mindehhez, éveknek egy fiúiskolában, ahol ugyan mentesült az udvarlás kényszere alól, de ahol rá is rakódott annyi gátlás, amit későbben egy életen át kénytelen lesz majd magával hurcolni... Mostanra felnőtt már, küszködik önnön énjével, a legnehezebben önmagát viseli el a világban... aztán, aztán visszaemlékezve az életére, veszi a kabátját, és elzarándokol a boltba egy üveg borért... (vége) Holle anyó Pöltl Zoltán A Grimm testvérek írták le azt a csodálatos történetet, mellyel most foglalkozunk. A mese váza, a kétféle lány egyéniség próbája olyan népszerű volt mindig is, hogy különböző változatok formájában több nép, így a magyarok mesegyűjteményében is szerepel. Nézzük tehát, miként felel meg a jó és a rossz lány egy túlvilági vidéken található „akadálypályán". S tandardnak is nevezhetnénk azt a vázat, melyre ez a mese épül. Számos történet lényege a próbatételeken való megfelelés, akár királyfiakról, akár szegény legényekről, akár leányokról van szó. A próbatétel a fiatalság kiváltsága, az élet első nagy lépései, első nagy pofonjai ezek. Számomra mindig is azok a mesék voltak a legkedvesebbek, ahol egy-egy ilyen „akadályversenyen”, vagy csuda „ki-mit-tud”-on elsőként mindig a rossz válasszal, a rossz döntéssel érkezőket mutatta be az elbeszélő. Aztán a mese vége felé megjelent egy különös figura, a hős, aki aztán rendre teljesítette a feladatokat, és megoldotta a rejtvényeket. A Grimm testvérek Holle anyó című meséjében is figyelemre méltóan, bár pont fordítva van, elsőként a pozitív főszereplő indul, vág neki a próbatételnek, s majd őt követi a rosszat képviselő figura. Érdekes, hogy ennél a variációnál is „csak egy maradhat”, csak egy győzhet, csak egyvalaki nyerheti el a jutalmat. De először nézzük, hogy egészen pontosan ki is ez a két lány. „Élt egyszer egy özvegyasszony, annak volt két lánya: az egyik szép és szorgos, a másik csúnya és lusta. Az özvegy sokkal jobban szerette a csúnya lustát, mert az édeslánya volt. Minden munkát a másiknak kellett végeznie, az volt Hamupipőke a házban. Ott ült szegény napestig a kút mellett az úton, és font, egyre font, míg csak a vér ki nem serkent az ujjából.” A mesék gyakori alapfelütése, hogy valamilyen égbekiáltó igazságtalanságból indulnak ki, ez a Holle anyó történetben is így van. Az árvák legendáiból ismeretes, hogy az élet számukra jócskán nem fenékig tejfel, a szorgos és szép lány sanyarú sorsa, úgy tűnik végső fordulójához ér, amikor egyik alkalommal véletlenül beejti orsóját a kútba. A könyörtelen mostoha (ugyancsak tipikus mesei elem, egy mostoha csakis könyörtelen és gonosz lehet) mi mást is mondhatna szerepe szerint a lánynak, menjen és ugorjon a kútba az orsó után, hátha így vissza tudja hozni onnan. A lány engedelmességére legyen mondva, hogy erre az első szóra bele is ugrott a kútba. Ismerve korunk bűnügyi krónikáit, és a vizes kutak rémfilmekben elfoglalt mai szerepét, alapban nem adhatnánk sok esélyt annak, aki kútba dobja magát. Hősnőnk számára ugyanakkor a vég helyett egy csodálatos világban való kalandtúra éppen, hogy most vette csak kezdetét. „Szegény lány visszament a kúthoz, nem tudta, mitévő legyen; félelmében végül is az orsó után ugrott. Elvesztette az eszméletét, s mikor aztán magához tért, egy szép, napfényes, virágos mezőn találta magát. Elindult, ment, mendegélt; egyszer csak egy kemencéhez ért. A kemence tele volt kenyérrel, s a kenyerek azt kiabálták:- Húzz ki hamar! Húzz ki hamar, mert megégek! Már régen kisültem! A lány nekilátott, és szép sorjában mind kiszedte őket a lapáttal. Aztán továbbment; ment, mendegélt, míg egy almafához nem ért. A fa tele volt almával, és azt kiabálta:- Rázz meg! Rázz meg! Minden almám megérett már! A lány megrázta a fát, hogy csak úgy hullott a sok alma, mint a zápor. Addig rázta, míg az utolsó szem is le nem hullott róla. Akkor az egészet szépen kupacba rakta, és továbbindult. Ment, mendegélt, végre egy házikóhoz ért. A házikóból egy anyóka kukucskált ki barátságosan, de olyan hosszú foga volt, hogy a lány megijedt, és el akart szaladni. Az öregasszony azonban utána kiáltott:- Ne félj tőlem, kedves lányom! Maradj nálam; ha minden munkát rendben elvégzel a háznál, jó sorsod lesz. Csak arra vigyázz, hogy jól megvesd az ágyamat, jól fölrázd a párnámat, hadd szálljon a pihéje; olyankor hó hullik fönt a világban. Én vagyok Holle anyó.” Nos, tehát innen van az a híres kép, melyben egy drágalátos asszonyság a felhők fölött rázva vánkosát, hó hullik az alant lévő tájra. A szorgos és szép lány nem hazudtolja meg otthoni önmagát, hanem ebben a mindenképpen (a kútba ugrást követő logikusan) túlvilági vidéken, vagy ha jobban tetszik szürrealisztikus szférában egy csodákkal teli „road movie”-n vesz részt. Ez is vissza-visszatérő elem a mesék világában, a távoli és rejtélyes célhoz vezető út csupa különös történéssel, figurával szegélyezett. A szorgos lánynak a kezére játszik minden, olyan próbákat kell kiállnia, melyeken egy ambiciózus egyéniség csak tarolhat. Miután ez a pozitív főhős mindent teljesít és Holle anyónál is dolgozik, serényen véget érnek ezen kalandjai, immár mehet haza. A mesei főszereplők végtelen szerénységéhez méltón ez a lány sem számít jutalomra, mégis megkapja, útban hazafelé Holle anyó aranyesőt bocsát rá, amitől a lány ruhája színtiszta arannyal kerül bevonásra. Ugye senki nem kételkedik abban, hogy, amikor ilyen „hacukában” ér haza a szép lány, lehetett előtte mostohagyerek is, nevelőanyja igen nagy örömmel fogadja. így is volt, sőt, a mostohaanya úgy döntött, hogy az ő ugyan lusta és csúnya, de mégiscsak édesgyermeke is van olyan stramm, mint a másik lány, útnak indítja. A lusta lány, ismerve a csodálatos utazásra való bekerülés feltételét, elsőként az orsót, majd önmagát hajintja a kútba. 0 is ugyanarra a tájra kerül, ahová a másik lány, de ő, mivel lusta, egyetlen munkát sem hajlandó elvégezni Holle anyó birodalmában. Nem is marad el a jutalma, amikor elindul hazafelé... „Holle anyó őt is a kapuhoz vezette; hanem amikor a lány kilépett rajta, arany helyett egy jókora üst szurok zúdult a nyakába.- Ez a fizetség a szolgálatodért! - mondta Holle anyó, és becsukta a kaput. A lusta lány hazament; tetőtől talpig szurkos volt, s amikor a kakas meglátta a kút kávájáról, nagyot rikkantott: Kukurikú! Mi történt? Szutykos lányunk hazatért!
