Hídlap, 2007. január (5. évfolyam, 1–21. szám)
2007-01-20 / 14. szám
IV HÍDLAP • 2007. január 20., szombat hídlapmagazin A MÚLT TITKAI Háborús ideológia és a nagy bukás R Rajner Remete Szent Antal élete Sokan hajlamosak arra, hogy Hitlert - éppen páratlannak mondható karrierje okán - Napóleonhoz hasonlítsák. Ám ez tévedés. Hitler senkihez nem hasonlítható a történelem nagy alakjai között, hiszen minden sikere ellenére akkorát senki sem bukott, és olyan tökéletes kudarcot senki nem vallott, mint ő, még Napóleon sem. A napóleoni életműnek ugyanis számos olyan eleme volt, amit a császár tartósan beépített a francia társadalomba, és ezek - például a Code Napoleon - túlélték őt. A hitleri bukás azonban úgyszólván „tökéletes” volt. Az iszonyú pusztuláson kívül mást nem hagyott örökül. Ráadásul emberi és érzelmi kapcsolatai is gyakorlatilag minden esetben gyilkosak... Ha véletlenül valaki közelebbi, mondhatnánk baráti kapcsolatba került vele, akkor annak „jaj” volt. Ilyen közeli kapcsolatban, sőt pertu barátságban volt a Führerrel Rohm kapitány, aki az SA (Sturmabteilung) megszervezésében vállalt oroszlánszerepet. Hitler 1934-ben, a „hosszúkések éjszakáján kivégeztette. Egyébként barátnője, Éva Braun is több alkalommal kísérelt meg öngyilkosságot. A vezérnek emberi értelemben vett emocionális élete úgyszólván nem volt. Fontos megjegyezni, hogy működése 1939-ig sikeres volt. Ha akkor egy merénylet áldozata lett volna, ma talán a németek egyik legnagyobb államférfiénak tekintenék, történelmük beteljesítőjeként értékelnék. Amint ő maga mondotta ’39-ben: „Legyőztem Németországban a káoszt, helyreállítottam a rendet, a termelést nemzetgazdaságunk valamennyi területén hallatlanul megemeltem” Valóban fölszámolta a munkanélküliséget, beindította a gazdaságot, megbirkózott a párizsi békék megalázó következményeivel. Mindezt, a kétségtelen sikert tette kockára a háború megindításával. Háborút kezdeményezett magáért a háborúért. Hagyományos, történelmi értelemben nem kötött békét a legyőzőitekkel, és ha veszített, akkor sem hajlott különbéke megkötésére. Előbb-utóbb háborúban állt az egész világgal. Meggyőződése volt, hogy az embert a harc tette naggyá, a béke csak elkorcsosítja. Az „árja fajnak” tekintett angolok, tehát Anglia volt talán az egyetlen, akivel úgy számolt: sikerül kicsikarnia a szövetséget és a békét, de azt is a háború további folytatása érdekében. Míg Bismarck például nem akarta kiirtani a lengyeleket, „csupán” az elné- metesítés volt a szándéka, addig Hitler az ő esetükben is - az oroszokhoz hasonlóan” - az Endlösugot, a „végső megoldást” tűzte ki célul. Amint egy alkalommal fogalmazott: „Az oroszok nem fognak megöregedni, legfeljebb 50-60 éves korukig élnek majd. Nem szabad beoltani őket, és nem szabad mosakodniuk. Pálinkát kaphatnak, dohányt is, amennyi kell.” Valójában sok rabszolganéppel számolt, akiknek nem lett volna más feladata, A „fehér barátok” 1200 körül született Esztergomban és 1270. január 20-án halt meg az a magyar klerikus, akinek a nevéhez főződik az egyetlen magyar szerzetesrend alapítása. Az alapító, akit Özsébnek hívtak Remete Szent Pálról nevezte el rendjét „pálosoknak”. Az egykori esztergomi kanonok lelkét és szándékát - mint minden szentét - a szenvedések érlelték meg. A tatárjárás idején a válságból kivezető utat az egyéni példaadásban, az engesztelésben, a szeretetben és Krisztus keresztjének különös tiszteletében jelölte meg. Életrajzírója szerény, hallgatag, komoly fiúnak jellemzi. Hosszú imák, sok böjt, elmélkedések érlelték hivatását. Szembetűnő vonása volt a magány szeretete, akkor érezte jól magát, ha félrevonulva elmerülhetett tanulmányaiban. Pap lett. Gyöngyösi Gergely írja róla: „Olyan filozófiát tanított, amely nem az emberek, hanem Isten tetszését vívta ki.” Az esztergomi főkáptalan tagjai közé iktatta. Egyre jobban vágyódott a pilisi erdők vadonába, de tervének keresztülvitelét az országra zúduló tatár betörés késleltette. Akkoriban sok remete élt Esztergom környékén, a pilisi hegyekben. Örömmel és elismeréssel szemlélte az Esztergomban máris megtelepedett, nemrég alakult két kolduló rend, a domonkosok és ferencesek munkáját, de nem csatlakozott hozzájuk. Végül Vancsai István érsek engedélyével 1246-ban Szántó közelében a sziklás rengetegbe vonult. A pilisi remete első ténykedése az volt, hogy hármas barlangja alatt, a forrás mellé letűzte a szent keresztet. Ma is ott áll az utódja, talán ugyanazon a helyen, az útszélen: esőmosta, vaskorpuszos, egyszerű feszület. In Cruce salus (Keresztben az üdvösség), ez volt a jelszava és meggyőződése. Az ő nyomán szaporodtak el mindenütt a keresztek a Pilisben az utak mentén, házak előtt, erdőméiyen. Személye a realitás talaján áll, nem szövik át a legendák aranyszálai. Aquinói Szent Tamás segítségével sikerült megnyernie IV Orbán pápa egyetmint felhozni a föld alól a szükséges szenet, ércet, megtermelni a gabonát, amit tonnaszámra szállítottak volna a Birodalomba. Ehhez persze szükségesnek vélte a leigázott népek értelmiségének, a'vezető elitnek a kiirtását. Ezzel összefüggésben vált a náci ideológia részévé a Holocaust, az úgynevezett zsidótanítás. A zsidót a Führer antiembernek, a végső rossz szimbólumának tekintette. Kezdetben csak a zsidó vagyont kívánta megszerezni, később az életüket is követelte. A zsidókról úgy gondolta, hogy ők mozgatják a világgazdaságot, kiirtásukkal tehát nyomást kívánt gyakorolni ellenfeleire, Angliára, az Egyesült Államokra, de még a Szovjetunióra is. Az egész ideológia mögött ő maga állott. 1939. november 23-án a katonai vezetőknek a következőket mondta: „Utolsó tényezőként minden szerénység mellett is saját személyemet kell megneveznem. Pótolhatatlan vagyok. Sem katonai, sem polgári személy nem képes engem helyettesíteni.” A mondatok önmagukért beszélnek. Elmondhatjuk tehát, hogy a nácizmus az abszurdumig vitte mindazt, ami az emberi egyenlőség- és haladástörekvésekkel kapcsolatosan valaha is elhangzott. Elgondolkodtató, hogy ez a beteg, irracionális ideológia tömegeket volt képes megmozgatni és a halálba vezényelni. Egy totális bűnözési sorozat áldozataivá váltak. A történet ördögi befejezését Hitler 1945. március 19-i parancsa jelentette: „A birodalmi területen minden katonai, közlekedési, híradási, ipari és ellátási intézményt csakúgy, mint a dologi értékeket, amelyek az ellenség számára a háború továbbfolytatásához hasznosak lehetnek, meg kell semmisíteni. Ha a háború elveszett, a nép is el fog veszni. Ha a német nép ugyanis gyengébbnek bizonyul, a jövő kizárólag az erősebb keleti népé lesz. Ami ezután a háború után visszamarad, az mindenestől a kisebbrendűeké lesz; a jók ugyanis elestek.” Ez valójában az „utánam az özönvíz” filozófiája. Maga a bukott vezér nem vállalta a felelősséget. 1945. április 30-án az ostromlott Berlin bunkerjében az öngyilkosságba menekült. A háború végén azonban bebizonyosodott: Hitlerek jönnek és mennek, ám ez a nagy kultúrájú német nép mégis megmaradt. értését, aki jóváhagyta a rendet. Egyelőre Pál veszprémi püspököt bízta meg az ideiglenes szabályok megszerkesztésével. Huszonnégy évet töltött Ozséb a Pilisben, húsz éven át szervezte, irányította, kormányozta rendjét. Remete Szent Pál oltalma alá helyezte, mert mint első remete ő volt ennek az életformának az elindítója. Prohászka Ottokár szép elmélkedésben emlékezett meg a Pilisről mint magyar „szent hegyről”. Már történelmünk kezdetén a pogány magyarok áldozatbemutató helye volt; a kereszténység elterjedésével az engesztelés hegye lett. A 12. század végén ciszterci apátság volt itt francia szerzetesekkel, akik zsolozsmáztak és földművelésre tanították a lakosságot. Az 1250-ben alapított Pilisszentkereszt után IV Béla király átadta a pálosoknak pilisi vadásziakét a Szentlélek tiszteletére, a század végén pedig az utolsó Árpád-házi király, III. Endre a Kékes fölötti Pilisszentlászlón alapított pálos rendházat 1290- ben. Mindezek a török pusztításig álltak fenn. A majdnem 150 éves török megszállás a Pilis összes történeti emlékét eltüntette; a Szent Kereszt-monostor helye is bizonytalan volt. Először a jelenlegi Pilisszentkereszten lévő cisztercita apátság romjait gondolták annak. Méry István régész az 1960-as években Pilisszántótól kb. 6 km-re nyugatra, a kesztölci völgyben föltárta egy 26 m hosszú, 8 m széles csúcsíves templom alapfalait, a hozzá csatlakozó monostor falaival együtt. Ezt egy 1393-ból származó oklevél alapján sikerült azonosítani az ősi szentkereszti monostorral. Özséb 1270. január 20-án halt meg Pilisszentkereszten, súlyos betegség után. Halálos ágyán a szabályok pontos megtartására, testvéri szeretetre és jó példaadásra buzdította rendtársait. A végleges egyházi jóváhagyást 1308-ban kapta meg a rend. Ekkor tértek át a Szent Ágoston szabályai szerint való életre. A fehér ruhás pálosok öt házban éltek Magyarországon. Ma hozzávetőlegesen 300 pálos szerzetes él a világ különböző tájain: 11 lengyelországi, 1 horvát, 1 római, 1 svéd és 3 amerikai házban. Pálosok gondozzák a világhírű czestochowai kegyhelyet is. Varga Páter Aki rászánja magát, hogy annak a Szent Antalnak az életét kutassa, akinek a kereszténység a legrégibb időtől fogva a „Nagy” megtisztelő jelzőt adta, készüljön föl jónéhány meglepetésre. Még ha elutasítja is az egész csodás színjátékot, amely körülfonja az Antal-legen- dát, kénytelen lesz számos dolgot csodálkozással tudomásul venni. Tulajdonképpen már az is szinte érthetetlen, hogy több mint 1600 év után még mindig emlegetik a nevét... Meglepő mindez, hisz Antal csak egy szegény közép- egyiptomi fellah, földműves volt, és nem vitt végbe semmiféle történelemalakító tettet, mint ahogyan nagy államférfiak vagy egyházi kiválóságok szokták. És mégis csak „csodára” gondolhat az ember, amikor alaposabb vizsgálódás után látja, hogy neve milyen mélyen belevésődött az osztatlan kereszténység történetébe, hogy alakjából micsoda magával ragadó erő áradt, amely sok kortársát is elbűvölte; s amikor fölismeri, hogy ez a világtól futó remete, aki egyre nagyobb magányra törekedett, indította el a monasztikus élet hatalmas mozgalmát, amely a külső és belső támadások dacára sok-sok évszázadon át fennmaradt, és még ma is töretlen. Életrajzírója Alexandriai Szent Atanáz érsek, aki a történetet 365 táján, tehát alig tíz évvel a nagy szerzetes atya halála után írta. Ez az antik regényformát követő életrajz ugyanis túlságosan célzatos irat ahhoz, hogy történelmi utalásaiban gyanútlanul meg lehessen bízni. Nagyon is világosan fölismerhető a szándék, hogy a szerzője keresztény hősi eposzt akart írni. Rajta kívül vannak azonban megbízható tanúságtevők a 4. század szerzetesi irodalmából, különösen Pakhomiosz írásai. Ott van azután az a hét levél, amely Antaltól ránk maradt. Amikor Antal 251-ben vagy 252-ben megszületett Koméban, Közép- Egyiptom egyik falujában, a régi kereszténység éppen talán legsúlyosabb megpróbáltatását élte át. Decius császár restaurációs politikájának megfelelően keresztényüldözést indított, amely az egész Római Birodalomra kiterjedt. Egyetlen keresztény sem volt már biztonságban, függetlenül attól, hogy az Imperium Romanum melyik tartományában élt: ma vagy holnap a császári törvényszék elé hurcolhatták. És sokan bizonyultak gyengének. Annál fenségesebben ragyogott a hűségesek hitvalló bátorsága. A következő évtizedekben, egészen 313-ig, amikor Konstantin császár kiadta a milánói türelmi rendeletet, a kereszténység vállalása életveszélyt jelentett. Aki meg akart maradni kereszténynek, annak állandóan készen kellett lennie a vértanúságig való helytállásra. Antal jómódú házban nőtt föl. Amikor húszéves lett, meghaltak szülei, és ráhagyták a családi örökséggel való gazdálkodást és a húgáról való gondoskodást. De egyszer csak történt valami, ami egy csapásra véget vetett annak, hogy a fiatalember csak úgy békésen éldegéljen a világban. Egy alkalommal a szentmisén az igehirdetésre figyelve hirtelen belévágott a fölismerés, hogy neki szól az, amit a lektor Máté evangéliumából éppen olvasott: „Ha tökéletes akarsz lenni, add el, amid van, az árát oszd szét a szegények között. Aztán gyere, és kövess engem!” Az ige nem volt ismeretlen előtte, de az ifjú Antal úgy érezte, hogy akkor és ott hangzik el először, és egyenesen a szívébe kiált. Olyan ellenállhatatlan ereje volt a szónak, hogy követnie kellett. Úgy tett, amint hallotta: eladta a családi birtokot, és ami nem volt szükséges a húgáról való gondoskodáshoz, a szegényeknek adta. Azután megkezdte az új életet, amelyről még nem is sejtette, hová fogja őt vezetni. Hogy miből is áll a „lelki élet”, teljesen ismeretlen volt előtte. Mi okosabbat tehetett volna hát, mint hogy utánozza azokat, akiket a keresztény közösségben különösen jámbor embereknek tartottak: az „aszkéták” voltak ezek, akik Istennek tetsző életet akartak élni, ki- ki a maga módján. Hozzájuk hasonlóan Antal is visszavonult a hétköznapi élettől, és teljesen a vallásos gyakorlatoknak adta át magát, elsősorban a zsoltár-imádkozásnak. Kezdetben még a falu közelében lakott. Aztán hamarosan a líbiai sivatagban egy sziklasírban húzta meg magát, majd később egy omladozó kastély romjai között. Egy barátja hordta neki a nélkülözhetetlen szűkös eledelt. Ettől eltekintve minden összeköttetést megszakított a külvilággal A szigorú önsanyargatások ellenére nem tört össze a teste. Arcán azoknak a hatalmas tapasztalatoknak fénye tükröződött, amelyek bensőleg átalakították. Nevét hamarosan fölkapta a hír. Mindenfelől özönlöttek hozzá az emberek, akik imáiba ajánlották magukat, vagy szerzetesi életet akartak élni az ő vezetése alatt. Antal nem tudta a kérők ostromát elhárítani. A közeli és távoli környéken mindenfelé remeteségek nőttek ki a földből. így a világ elől menekülő remetéből a „szerzetesek atyja” lett. Bármennyire szerette is Antal a sivatagot és az Istenben elmerült magányos életet, abban semmi sem akadályozta meg, hogy az emberek közé menjen, ha a kereszténység napi problémái úgy kívánták. Ez történt, amikor Maximinus Daja császár idejében (308 táján) az alexandriai börtönökben sínylődő hitvallókat erősítette a hitükért vívott harcukban. 90 éves elmúlt már, amikor útra kelt, hogy szemtől szembe láthassa a másik nagy remetét, Pált. Találkozásukat Szent Jeromos leírásából ismerjük. 356-ban halt meg Antal, 105 éves korában. A sírja - mivel kérte testvéreit, hogy titokban temessék el - 200 éven át ismeretlen volt. 561-ben megtalálták, ereklyéit Arles- ban, a Szent Julien- templomban őrzik. A koptok, a szírek és a bizánciak január 17-én ünnepük Szent Antalt. Jeruzsálemben már az 5. században ugyanezen a napon emlékeztek meg róla. Rómában a 12. században vették át az ünnepét.
