Hídlap, 2007. január (5. évfolyam, 1–21. szám)

2007-01-13 / 9. szám

VIII

HÍDLAP • 2007. január 13., szombat

hídlapmagazin

Látogatás Leninnél

(Papini-Góg a Sátán fogadószobájában)

Kűc.sisJLMháIy_

„Majdnem egy hónapig törtem magam utána, míg végre sikerült. Egyedül azért jöttem Oroszországba, hogy megismerjem ezt az embert, és nem akartam távozni, mielőtt beszéltem volna vele. Úgy gondolom, a maga nemében a közül a három vagy négy kortárs közül való, akiket érdemes meghallgatni. Míg bejutottam hozzá, kb. 20 000 dolláromba került, amit népbiztosok feleségeinek ajándékul, a vöröskatonáknak borravalóul és az árvaházaknak alapítványul kellett adnom, de nem sajnálom!” - így kezdődik Giovanni Papini Góg című híres könyvének Leninnel foglalkozó fejezete, amely a múlt század harmincas éveinek elején (1931) jelent meg (magyarul a Vigilia Könyvkiadó gondozásában olvasható).

Giovanni Papini korának meghatározó szellemisége volt, 1881-ben született és 1956 októberében halt meg, a csodálatos Firenzében. Firenzében élni és meghalni (úgy gondoljuk) önmagában is ajándék, ami ehhez jön, szinte csak ráadás. Élete első szakaszában „az olasz

avangárd radikális eszméinek harcos képviselője, szubjektív idealizmus, antiklerikalizmus és ateizmus, valamint misztikus nacionalizmus jellemezte” (hogy hivatkozzunk a mindenkori irodalom- és tudománytörténet skatulyáira). Nem csak megérintette, de egyik vezető alakja volt a kibontakozó olasz futurizmusnak, miközben teljes mellszélességgel kiállt hazája háborús erőfeszítései mellett (I. világháború).

A húszas évek fordulóján azonban történt vele valami! A lélek mélyéig hatoló megtérési élmények nyomán visszatért fiatal korának keresztény hitéhez és a katolikus egyházhoz, igaz, az egyház élete végéig erős fenntartással kezelte munkásságát, köztük a Jézus-életrajzok sorában szinte műfajt teremtő Krisztus történeté-t (1921), valamint a Szent Ágoston életéről szóló könyvét is (1929). Mint ahogy a Sátán, a gonosz problémájával foglalkozó műveinek neognoszticizmust képviselő szellemisége is ellentétben állt (szándékai ellenére!) az egyház hitével és tanításaival.

„Azt mondták, hogy Iljics. Vladimír beteg és fáradt s a legintimebbeken kívül senkit sem fogadhat. Hogy nincs már Moszkvában, hanem egy közeli faluban, egy korábbi urasági villában lakik. Pénteken este legyőztem az utolsó akadályokat is és telefonon értesítettek, hogy vasárnapra vár. Leninnek azt mondták, hogy az én tőkém a Nep-et a kezdeti nehézségein keresztülsegítheti, mire ő beleegyezett a látogatásomba.”

Papini részletesen leírja a fogadtatást. Lenin feleségét, egy kövér, hallgatag asszonyt, „aki úgy nézett rám, mint ahogy az ápolónők szokták az újonnan érkezett beteget mustrálgatni”. Lenin egy kis verandán ült, egy tervezetekkel teleszórt asztal mellett. „Úgy hatott rám, mint egy halálraítélt, akinek még megengedték, hogy életének utolsó óráit békében elbabrálgassa. Mongol vágású, ismeretes feje olyan volt, mintha régi és száraz sajtból lett volna faragva, aszott és mégis olyan' petyhüdt volt. Nyálas ajkai között a koponya balfogsora már kivigyorgott. Hatalmas és csupasz koponyája olyan volt, mint egy barbár építmény, amit valami őskori szörnyeteg homlokcsontjából illesztettek össze. Gyanakvó és fürkésző szemei, mint valami ragadozó madáré, szinte eltűntek véres szempillái mögött. Kezei egy ezüstirónnal babráltak: látszott, hogy nagy és erős kezei vannak, igazi parasztkezek, amelyeknek összeaszottsága azonban már a halál közeledtét jelezte. Sohasem fogom a füleit elfelejteni, amelyek mintha elkopott elefáncsontból lettek volna, és messzire kifeszültek, mintha még az örök hallgatás előtt a világ utolsó hangjait akarták volna felfogni.”

A társalgás első pillanatai meglehetősen kínosak voltak a látogató számára. Zavarában valamiféle bókkal kezdi, gratulációval a „nagy műhöz, melyet ő Oroszországban véghezvitt”. A házigazda arca torz, szarkasztikus mosolyba rándul.

„- De minden készen volt! - kiáltotta Lenin váratlan, majdnem brutális lelkesedéssel. - Minden készen volt, mielőtt még megérkeztünk volna. A külföldiek és az ostobák azt hiszik, hogy itt valami új dolog történt. Ez az elvakult polgárság tévedése. A bolsevikek nem tettek mást, mint alkalmazták és kifejlesztették a cárok által megkezdett kormányzást, amely egyedül való az orosz népnek. Százmillió barmot nem lehet kormányozni bot, korbács, titkosrendőrség, terror, akasztófa, katonai törvényszék, börtön és kínpad nélkül. Mi csak a társadalmi osztályokat cseréljük ki, amelyek uralmukat erre a rendszerre alapították. Ezek hatvanezer nemes és talán negyvenezer magasabb rangú hivatalnok voltak, alig haladták meg a százezres létszámot. Ezzel szemben ma körülbelül kétmillió proletár és kommunista van. Ez haladás, mégpedig nagy haladás, mert a kiváltságosak száma tízszer olyan nagy, de 98 százaléka a népnek ettől a változástól nem nyert semmit. Egészen bizonyos lehet afelől, hogy ezek semmit sem nyertek, és így is kell annak lennie, én is ezt kívánom, s különben is abszolút kikerülhetetlen.”

De hát, dadogja a látogató, de hát, Marx és a haladás? És minden más? Lenin csodálkozva néz rá.

Önnek - folytatta -, aki befolyásos ember és külföldi, mindent meg lehet mondani, úgy sem fog hinni Önnek senki. De emlékezzék csak vissza arra, hogy Marx maga a teóriák tisztán eszközszerű és fiktív értékét hirdette. Oroszország és Európa helyzetét tekintve, kénytelen voltam a kommunista ideológiával élni, hogy célomat elérhessem. Más országokban és más időkben valami mással kísérleteztem volna. Marx csupán zsidó burzsuj volt, aki feltornászta magát az angol statisztikákkal és titkos imádója volt az indusztrializmusnak. Semmi érzéke nem volt a barbárságok iránt, azért alig egyharmad ember. Egy sörbe és hegelianizmusba áztatott agy, amelyre csak barátja, Engels fröccsentett egy pár zseniális gondolatot. Az orosz társadalom teljes cáfolata Marx próféciájának. Éppen ott, ahol szinte semmi burzsoázia nem volt, ott győzött a kommunizmus.”

És később még hozzáteszi: „Az emberek, Góg úr, félénk vadállatok, akiket egy olyan kíméletlen vadnak kell lefékeznie, mint amilyen én vagyok. Minden más fecsegés, irodalom, filozófia vagy hasonló muzsika az ostobák számára. És miként a vadak, a bűnözőkhöz hasonlítanak, minden kormányzás legfőbb ideájának kell lennie, hogy országát egyetlen nagy börtönné alakítsa át. A régi cári virgács a politikai bölcsesség utolsó szava. S ha jól meggondolja, a rabélet a legalkalmasabb az átlagemberek számára, akik ha nem is szabadok, végre is a felelősség veszélyétől és kellemetlenségeitől meg vannak óvva és nem tudnak többet rosszat elkövetni. Abban a pillanatban, ahogy egy ember börtönbe kerül, ártatlan életet kénytelen élni. Sőt nincsenek gondolatai és gondjai sem, mert vannak, akik gondolkozzanak ás parancsoljanak helyette. Testileg dolgozik, de lelkileg kipiheni magát. És tudja, hogy lesz mit ennie és hol aludnia, akkor is, ha nem dolgozik, akkor is, ha beteg, anélkül, ami a szabad embert gyötri mindennapi kenyerének és éjszakai fekvőhelyének megszerzésében. Az én álmom az, hogy Oroszországot egy mérhetetlen nagy börtönné alakítsam át, és ne képzelje, hogy ezt egoizmusból mondom, mert e mellett a rendszer mellett a legnagyobb rabszolgák és áldozatok éppen a vezetők és a börtönőrök.”

Lenin azt is elmagyarázza vendégének, hogy a bolse- vizmus háromszoros háborút jelent: „a tudományosan képzett barbárok háborúját a rothadt intellektuelek ellen, Kelet háborúját Nyugat ellen, és a város háborúját a vidék ellen. És ebben a háborúban a fegyverek megválasztásánál nem leszünk kényesek. Az egyén olyan valami, amit el kell nyomni, olyan találmány, amit azok a naplopó görögök és germán fantaszták találtak ki. Aki ellenáll, azt kivágjuk, mint egy rosszindulatú kelést. A vér a legjobb trágya, amit a természet szolgáltat nekünk.”

A vér a legjobb trágya... A kommunizmus oroszországi történetében százmillió halottja egyértelműen bizonyítja ezt.

„A Sátán akkor a legravaszabb, amikor azt állítja magáról, hogy nincs.” Mint említettük: Papinit élete utolsó évtizedeiben majd a Gonosz szerepe foglalkoztatja leginkább.

Meséljünk a meséről

Borsószem hercegkisasszony

Pöltl Zoltán______________________________________________

Hans Christian Andersen többnyire hosszú, szinte színpadi drámák hosszúságával vetekedő meséket írt. Néhány rövid darab is akad azonban a nagy skandináv regekirálynál, ezek egyike a Borsószem hercegkisasszony. Ebben a történetben a mesék egyik legismertebb helyzetével, a fiatal ember párválasztási dilemmájával találkozhatunk.

Miért jó a kényes nő?

A címbeli kérdésre később még visszatérünk, előbb azonban nézzük, hogy miféle helyzettel indul az a történet, melynek végén egy borsóról neveznek el egy hölgyet.

„Volt egyszer egy királyfi, aki hercegkisasszonyt akart feleségül venni, de nem ám holmi jöttment hercegleányt, hanem olyat, aki igazán trónra termett. Bejárta az egész világot, hogy meglelje a hozzá illőt, de minden választottjában talált valami kivetnivalót. Hercegkisasszony akadt ugyan elég, de a királyfi kételkedett benne, hogy vérbeli hercegkisasszonyok, mert mindegyik tett valami olyat, ami nem illett hozzá. Hazatért hát a királyfi a birodalmába, és igen elbúsult, hogy nem lel magához való feleséget. ”

Bevallom őszintén, ekkor Alexander Dumas „testőr-regényei” jutottak eszembe, melyekben a XIV Lajos-korabeli francia királyi udvar nemcsak mindenhová beférkőző pompával, grandiózus építészeti megoldásokkal, pazar fényűző ünnepekkel, valamint parókás bárókkal, grófokkal és nyalka muskétásokkal volt teli, hanem megszámlálhatatlan szép hölggyel is. Érthető, hogy egy király közelében, illetve annak szolgálatában rengeteg nő sür- gött-forgott, sokszor a különböző társadalmi rangszintek teljes összekeveredését okozva az erkölcsi fellazulásból fakadó szerelmi kapcsolatok kusza szövevényével. Korunk „elszingli- sedett”, valójában elmagányosodást hozó kapcsolati trendjeinek idején elég nehéz elképzelni a csak királyoknak kijáró lehetőséget, a minden tekintetben megfelelő feleségnek való utáni korlátlan mértékű sikerekkel teli válogatást. Nem mesei elem, hogy a királyi udvar lehetőségeihez tartozott, hogy egy-egy hölgy az uralkodóval való ágyasi státuszt követően rangra emelkedett, így frissítve a magas rangú homogén vérvonalat. A mesebeli királyfi, a trónörökös, aki majdan atyjától átveszi a birodalom irányítását, csupa olyan hercegkisasszonyt talál útja során, akik valami olyat tettek, ami nem illett hozzájuk. Andersen, bár bizonyára érdemes volna tudni, mégsem árulja el, hogy mik is voltak ezek az akadályozó tulajdonságok, tettek. A későbbiekből következtethetünk csak arra, hogy egyfajta „eredet tanúsítvány", a nemesi vérvonal megcáfolhatatlan bizonyítéka hiányzott a hölgyekből, melyeket nem talált a főhős királyfi. A mese az eredménytelen válogatást követően érdekes fordulattal folytatódik.

„Egy este szörnyű vihar kerekedett, dörgött-villámlott, az eső meg úgy zuhogott, mintha dézsából öntötték volna. A nagy égzengésben egyszer csak megverte valaki a palota kapuját. Az öreg király maga ment kaput nyitni. Egy hercegkisasszony állt a küszöbön. De uram teremtőm, hogy megtépázta a zuhogó eső meg a vad szél! A hajáról, ruhájáról patakokban szakadt a víz, a cipője orrán befolyt az eső, a sarkán meg kifolyt. S mégis azt merte mondani, hogy ő vérbeli hercegkisasszony!” Ezt követően természetesen következik a próba, melyből kiderülhet, hogy igazat állít-e a jövevény leány.

„No majd elválik, hogy igazat mondott-e - gondolta magában az öreg királyné, de nem szólt senkinek; bement a hálókamrába, kiemelt az ágyból minden dunnát, párnát, derékaljat, s egy szem borsót tett az ágydeszkára. Aztán rárakott a borsószemre húsz derékaljat, azokra meg húsz vastag pehelydunnát, s odavezette éjjeli hálásra a hercegkisasszonyt.” Emlékszem, amikor gyerekkoromban ehhez a részhez ért a mese, mindig elcsodálkoztam, hogy mégis mi a csudának helyeznek egymásra ennyi réteget? De emellett még az is érdekelt, hogy miként lehet felkászálódni egy olyan ágy tetejére, melyen húsz derékalj és húsz dunyha van felpakolva? És végül, ami a legfontosabb, miből gondolta az öreg királyné, hogy a próbatétel elé állított hercegkisasszonyban nem ébred gyanú a feltornyozott ágyneműk láttán? Aztán persze tovább vitt magával a történet... „Reggel aztán megkérdezte tőle, hogy esett az alvás. I Egy szemhunyást sem aludtam - panaszolta a hercegkisasszony. - Isten tudja, mi volt abban az ágyban! Egész éjjel nyomott valami, akármelyik oldalamra fordultam. Csupa kék-zöld folt a testem. Restellem megmondani, de sosem volt még ilyen kényelmetlen ágyam!” Nos, valójában csak ekkor csodálkoztam el igazán. Micsoda kényes lyány lehet az, aki ilyen, szinte leheletnyi egyenetlenséget észrevesz, mi több, elszenved? És a válasz egyértelmű, az, aki kényességével, tulajdonképpen finomságát, helyesebben mondva nemes kifinomultságát tudja igazolni. Egy másik, felnőtteknek szóló történetből illik ide egy idézet. Egy többnyire szörnyalakokat megjelenítő festményeket készítő alkotót egyszer megkérdezett egy riporter, „Mester, miért festi ilyennek az alakokat?”, mire a festő így válaszolt, „Mert nem ismerek kifinomult embereket. ” Ez tehát a titok, a kifinomultság. Én ebben az esetben még a kényességet is ekként helyesbíteném. Andersennél a kényes a nemes, az pedig a kivételes és minden jóra érdemes. Ehhez az igazsághoz igazodik a mese befejezése is.

„Most már aztán láthatták, hogy vérbeli hercegkisasszony a vendégük, mert húsz derékaljon és húsz pehelydunnán keresztül is megérezte azt a kicsi borsószemet. Csak egy javából való, igazi hereegkisasszony lehet ilyen kényes. A királyfi nyomban feleségül vette, úgy megörült, hogy igazi hercegkisasszonyra akadt. A borsószem meg a királyi kincseskamrába került, ott mutogatják mind a mai napig, ha ugyan azóta el nem lopta valaki. Aki nem hiszi, járjon utána. ”