Hídlap, 2007. január (5. évfolyam, 1–21. szám)
2007-01-20 / 14. szám
VIII HÍDLAP • 2007. január 20., szombat hídlapmagazin Novella Meséljünk a meséről Számadás Denes Taylor T amás bizonyos fenntartásokkal készült az osztálytalálkozóra. Bizonytalan volt önmagában, és általában mostanság nehezen találta a helyét a világban, ahhoz pedig a legkevésbé sem volt kedve, hogy egy úgynevezett osztályfőnöki óra keretében szembesüljön egykori énjével. Részint változatlannak érezte magát, éppen olyannak, mint huszonöt esztendővel korábban volt, részint - főleg ha belenézett a tükörbe - nyilvánvalóan tudomást kellett vennie az idő múlásáról. Igaz, nem hízott el és ősz hajszála is mindössze néhány akadt, ám az utóbbi évek letörölhetetlen nyomokat hagytak az arcán. Főként az utolsó néhány esztendő, amit gyakorlatilag átivott. Semmi nem sikerült, amibe belekezdett, előbb-utóbb kedveszegetten befejezetlenül hagyott mindent, aztán fölnyitott egy újabb üveget. De leginkább magányos volt. Szinte erőszakkal láncolta magához vélt barátait, aztán egy-egy hajnali másnaposság gyomorforgató fejfájása közben, néha undorítóan kiszolgáltatva és a WC fölé hajolva azzal nyugtatta magát, hogy ez még belefér, ezt még elnézik neki, a barátság sokat kibír. Hogy mennyit is néztek el, és hogy mennyit értek ezek a barátságok, akkor derült ki, amikor néhány hónappal ezelőtt letette a poharat. A döntés nem volt könnyű, de valószínűleg a huszonnegyedik órában történt. Amíg csak émelygett és folyamatos hasmenése volt, könnyen nyugtatta magát, hogy olyan nagy baj még nincsen. Híres önámító volt. A dolog akkor kezdett élesebbé válni, amikor a reggeli feles nélkül már nem tudta megfogni a kávéspoharat, vagy beírni az osztálynaplót. A tábla felé fordulva annyira szédült, hogy bele kellett kapaszkodnia a szélébe, ha írni akart rá valamit. Rosszul artikulált, és időnként a mondat végén már nem emlékezett rá, hogy mit is akart mondani? Igazán azonban karácsony után rémült meg. Akkorra állandósult a napi fék liter konyak fröccsökkel vagy sörrel kísérve. Egyik nap több gyógyszerre ivott rá a megszokottnál. Este öntudatlan részegségben zuhant össze a kisszobában az íróasztal előtt. Hajnalban a saját mocskában ébredt, a foltot később alig tudta a padlószőnyegről eltüntetni. Fölvánszorgott az ágyáig, reggel aztán alig tudott megmozdulni. Nehezen lépett ki az ágyból, és akkor is úgy dobálta a lábát, mint azok szokták, akik valami agyvérzéses trauma után kezdenek újra járni. Szerencsére szombat volt. Számlálatlanul kapkodta magába a gyógyszereket, amikkel már korábban felszerelkezett, és amikből minden tilalom ellenére ivás közben is gyakran be-beszedett egyet. Elfogta a rémület, biztos volt benne, hogy a történetnek itt és most vége. Vagy abbahagyja, vagy beledöglik. Hétfőre sikerült olyan állapotba kerülnie, hogy emberek közé tudott menni, de az első hét iszonyú gyötrelmekkel telt. Időnként vizionált, folyamatosan verejtékezett, nem tudott aludni, csak annyi altatóval, ami egy lónak is elég lett volna, és a kezét állandóan a zsebében kellett tartani, nehogy észrevegyék, hogy képtelen megállítani a remegést. A második hét valamivel könnyebb volt, de még hónapoknak kellett eltelnie, hogy úgy érezze, most már semmiért nem cserélné föl a józanságát. Biztonság kedvéért még mindig szedte az Antaethylt, de csak a saját maga megnyugtatására. Valójában már egyáltalán nem kívánta az alkoholt. A dologban hosszabb távon a legnehezebb nem az volt, hogy abbamaradtak a kocsmai kvaterkázások, vagy elmaradtak az ösztönös mozdulatok, amikor örömében, bánatában vagy csak úgy, megszokásból a pohár után nyúlt. Az életvitele változott meg! Szépen lassan, de nyilvánvalóan elmaradtak a haverok. Amikor nem folyt már számlálatlanul a bor, és nem lehetett kérdezés nélkül kirámolni a hűtőt, Tamás hirtelen magára maradt. Állandósította maga körül a rendet, kipakolta a szekrényeket, átrendezte imádott könyvtárát, különválogatta az iratait. Ez egy darabig kitöltötte minden szabadidejét. Ám egy idő után nem volt mit csinálnia. Ahhoz, hogy délutánonként otthon is dolgozzon, már nem sok kedve volt. Akkor enyhült valamelyest ez a gyakorta már szinte fájdalmas magány, amikor határidős feladatai akadtak. Megírni egy megígért cikket, elkészíteni a következő tévéműsorhoz az adástükröt, leadni az érettségi tételsort és hasonlók. Iskolaidőben majd’ minden napra akadt ilyesfajta elfoglaltság, ha meg nem, hát bekapcsolta a tévét. Kiderült azonban, hogy egyre jobban idegesíti a műsorok többsége. Sorozatokat korábban sem nézett, talán csak kettőt, azt is némelyik szereplő miatt. Most képtelen volt rá. Megdöbbenve tapasztalta, hogy az ízlése is megváltozott. A hideg kirázta a régi magyar filmektől, és halálosan idegesítették a Mikszáth- vagy Jókai regényekből készült feldolgozások is. Egykor, gyerekként persze látta mindet, de már akkor is tudta, hogy jobb ezeket elolvasni. Számos tulajdonsága töltötte el meglepetéssel. Mintegy újra kezdte fölfedezni önmagát. A körülötte élőket kívülállóként szemlélve megállapította, hogy az emberek többsége mérhetetlenül ostoba és kisstílű. Sütögetik a gesztenyéjüket és halmozzák a vagyonukat, mások öntöm- jénezve fürdőznek saját nagyságuk és szellemük vélt magaslataiban, miközben nagyon kevesen gondolnak közülük arra, hogy az egész semmit sem ér egy örökkévalósághoz képest és az összeharácsolt vagyonból és tárgyakból semmit nem visznek a sírba magukkal. Egy ideig kielégítette ez a megállapítás, de gyakran előfordult, hogy szívesen látott volna maga körül ilyen „értéktelen” embereket, csak ne hagynák egyedül. De egyedül hagyták. Istennel nem sokat törődött. Tudta, hogy van, de éppúgy kívülről szemléli a világot, mint ő kicsiben. Nem szól bele a dolgokba, leginkább nem oldja meg a hétköznapok nehézségeit, a legjobbnak látta tehát, ha békén hagyják egymást. Egyszer majd úgyis találkoznak, bár erre a találkozásra nem volt igazán kíváncsi. Nem mintha félt volna a haláltól. Az emberiség történetét tanította és mostanában gyakran eszébe jutott, hogy nem csak nagy kedvencei, mint Caesar vagy Napóleon, de a legutolsó római vagy francia katona is éppúgy meghalt, mint mindenki, aki valamilyen teremtő elgondolásból erre a világra jött. Igaz, hogy a dolgot még senki nem úszta meg élve - legalább is földi értelemben -, de ha a halál része az életnek, márpedig az, akkor nem is lehet sokkal szörnyűbb, mint maga az élet. Két dolgot kívánt csak. Túlélni az anyját, mert a dolgoknak az a normális menete, hogy ő temesse el és ne fordítva, a másik pedig, hogy ne fájjon nagyon! Valamikor szeretett volna egy főnyereménnyel hirtelen meggazdagodni! Mostanra ez is értékét vesztette. Egy jó autót, azt még egyszer igen, és főleg utazni! Ha rendesebben keres majd, utazni fog. Nem Amerikába, kit érdekel? Utálta az egészet, leginkább azt a hagyományok nélküli, világhódító, hamburgert zabáló és rágógumizó nihilt, ami szerinte az egész kozmopolita amerikai közgondolkodást jellemezte. Utálta, hogy az európai kultúra rovására megnyertek két világháborút, és ki nem állhatta, hogy középszerűen, műveletlenül és ostobán uralkodhatnak az egész világ felett. Nélkülözni nem szeretett, volt benne része elég, de számára a gazdagság semmit nem jelentett. Már nem. Néha még eszébe ötlött, mit tenne, ha váratlanul nyerne a lottón. Kamaszként jókat lehetett ábrándozni, ám egyszer, amikor azt mondta már felnőtt fejjel az igazgatójának, hogy építene az iskolába egy rendes színpadot, az volt a válasz, hogy ne építsen semmit, csinálja meg a fenntartó, annak a dolga. Valószínűleg igaza volt. Most, sokkal reálisabban szemlélve a világot, és talán egy kicsit kiégetten, valószínűleg kétségbe esne, aztán gyorsan fölhívná telefonon a testvérét, átadná neki az egészet, magának csak annyit tartva meg, amire feltétlenül szüksége van. Egyszerűen, hogy mindig legyen nála pénz. Na persze egy autó, és az utazás... Görögország, oda rendszeresen visszajárna! Leplezetlen csodálattal rajongott a görögökért. Legszívesebben a gimnázium négy éve alatt végig csak Athén történetét tanította volna! Róma már nem érdekelte. Semmiféle militarizmus és erőszak nem vonzotta, sőt az erőszak annyira távol állt tőle, hogyha a tévében valami krimi ment éppen, és ő véletlenül ott ragadt, azonnal átkapcsolt egy másik csatornára, ha jött a gyilkos. Róma egyébként is csak majmolta a görögöket, a jogrendjét leszámítva semmi újat nem alkotott. Azért azt tisztelte, hogy a rómaiak fölismerték a hellén világban az igazi értéket. Persze Itáliát megnézné, de elsősorban a reneszánsz miatt. A reneszánszban főként a pompa nyűgözte le, mert a pompát szerette. A szép terítéket, az ezüst és arany étkészleteket, a festményeket és szőnyegeket a falon, a kőből faragott csipkét az épületek homlokzatán. Meg volt róla győződve, hogy a reneszánsz az utolsó igazi stílus, aztán már csak a hanyatlás következett. Igen, akkor még nagyot volt képes alkotni az ember! Folytatjuk... A róka és a holló Poltl Zoltán _________________ A ndersen történetei után most nézzük a mesék legrégebbi műfaját, az állatmeséket. Az állatokat középpontba állító fabulákban, a főhősök alakja ellenére nagyon is emberi jellemzőkkel bírnak, hiába az állati rangba helyezés is több ezer éves hagyomány. így lehetett, hogy a görög Aezopus-tól olvashattuk az első ilyen tanmeséket. Az ő történeteit láthatjuk később egyfajta átiratokban, a XVII. században alkotó La Fontaine-nél is. A furmányosan hegyes tollú francia meseíró a humanizmus, mint új eszmerendszer feléledésével összhangban mutatta meg a leggyarlóbb földi lény, az ember esetlen mivoltát. Erre jó példa a róka és a holló fabulája. A becsvágy által fűtöttek veszte Talán a Spektrum csatorna valamelyik adásában láthatták olvasóink, amint a szemfüles filmes stáb bemutatja, hogy miként is jár a róka, ha kacsapecsenyére fáj a foga. Ekkor jön ugyanis a „vadkacsa effektus”. A róka a tóparti rét magas füvében fürkészi aznapi vacsorájának lehetséges alanyát. Eközben, tőle nem is olyan messzire egy vadkacsafészekben éledeznek az alig pelyhes fiókák. Vadkacsa mama egyszer csak észreveszi, hogy vörös kód van, jön a róka, hogy „lelegelje” a tojásokból nemrég kikelt kicsiket. Az ösztönöktől vezérelt tojó ekkor éles ívben elindul a róka irányába. Két lábán tipegve, az egyik szárnyát a földön húzva, fejét oldalt szegve, egy rettenetesen beteg, tehát kiszolgáltatott préda képét játssza el. A róka - bár már mintha valami finom, friss vadkacsa fióka illatot érzett volna a közelben - felfigyel a szegett szárnyú állat csetlő-botló mozgására és ráront. A vadkacsa mama ugyanakkor, amikor a róka a közelébe ér, arrébb-arrébb röppen. Ez a gyenge és könnyű préda utáni hajsza egészen addig tart, amíg a róka elég távol nem kerül a fiókák fészkétől, ekkor a tojó hirtelen kihúzza magát, és a világ legegészségesebb madarak életerejével telve csap szárnyaival, majd huss, felemelkedik a becsapott róka koma orra előtt a levegőbe. Talán valahol ez is mutatja, hogy a ravasznak hitt állat is csak valójában a bekódolt életösztönök által irányított lény, ragadozó tulajdonságai, trükkjei, ha vannak, csak újabbakat generálnak kiszemelt áldozataiban. A híres mesében, mivel valójában eleve emberekről mintázták a két állat figuráját, persze pont fordítva van, a róka ravaszságával gyötri a hollót, aki egy nagy darab sajttal a szájában kapaszkodik egy magasan lévő faágon. Érdekes, és talán a franciák közismert sajtszenvedélyének köszönhető, hogy ezt a felállást az eredetitől eltérően írta meg La Fontaine. Aezopus fabulájában ugyanis még egy adag hússal csőrében várakozott Sorsára a holló az ágon. ,A holló húst lopott, és egy fára telepedett vele. A róka meglátta ezt, és meg akarta kaparintani a húst. Odaállt hát, és dicsérni kezdte a hollót, hogy milyen nagy és szép; kijelentette, hogy leginkább őt illeti meg a királyság a madarak között, és ez biztosan sikerülne is, ha még hangja is lenne. ” A francia mesélő darabját most egy Kosztolányi Dezső versalakban adjuk közre. Maradjunk La Fontaine mesternél is a történet elején. „Holló úr ült a fatetőn, csőrébe sajt volt, jókora, s kit a jóillat csalt oda, a róka szólt hízelkedőn: A, jónapot, te drága holló! Mi szép vagy! Nincsen is hozzád hasonló! Nem tódítok, de hogyha hangod olyan, mint rajtad ez a toll, ó akkor a madarak között első a rangod. ” Ekképp próbál hatni a vörösbundás ravasz. A holló a becsvágyó, aljasságában éppen megpihenő alvilági figurát jelzi, s talán nem is kell túlzottan mélyen magunkba néznünk ahhoz, hogy megállapítsuk, egyáltalán nem sajnáljuk őkéimét, hogy lépre megy. A folytatásban először újra Aezopus-tól,... „A holló meg akarta mutatni, hogy hangja is van, hatalmasat károgott, s közben kiejtette a húst a csőréből. A róka odafutott, elragadta a húst, és így szólt: „Nos, holló, ha eszed is volna, nem akarnál mindenki fölött uralkodni." ... majd La Fontaine-től idézzünk... "A holló erre rendkívül örül, torkán egy hangot köszörül, kitátja csőrét, földre hull a sajtja, a róka felveszi és egyre hajtja. A hízelgő, akármi fajta, azokból él, akiknek hízeleg: Felér a sajttal ez a lecke - vedd. A holló ámul, pironkodva, végre megesküszik, hogy nem megy soha jégre. ”
