Hídlap, 2006. december (4. évfolyam, 236–257. szám)

2006-12-09 / 243. szám

VI HÍDLAP • 2006. december 9., szombat hídlapmagazin Gulya István írása É Bécsi kifli Advent merkantizálódott. Nem elég, hogy idehaza az egy háznál - értem: egy darab háznál - többel rendel­kező, magukra valamit is adó települések kötelezően ünnepi bizbazvá- sárt tartanak (a helyi karácsonyi shoppingot keresztelik át adventire), manapság sikk minimum Bécsig szaladni, és ott elverni az uniós bankót. Amikor egy tévécsatorna-hálózat a sógor-fővárosba ívelő, gazdag pre­zentációval kecsegtető buszúira invitált más firkásztársakkal együtt, én sem maradhattam nyugton komyadó műanyag koszorúim és áléit gyer­tyáim romjain. Tehát, iksz-alakúra szorítva lábaimat, kezeimmel nagyo­kat kalimpálva, sikítozva siettem, hogy juj, de cuki. lesz bécsi ruci. Azaz vállalkoztam az egynapos kanyarra (kiflire), bár a bennem hasa-rengő joviális és pajeszos polgár morogva megjegyezte, hogy ugye, nem gondolom komolyan, hogy majd a Mariahilferen grasszálok, karomon divatszatyrokkal? Pláne, amikor gargalizálhatom a császári sert és nyel- dekelhetem a jó kis tányérhúst (forrás: Krúdy Gyula), de minimum ott gőzölög az echte bécsi kapucíner és melléje a friss kifli? A lényeg, hogy felkerekedtem a buszra - és most nem untatnám önö­ket a szakmai részletekkel és az egyébként kiválóra sikeredett bemu­tatóval ami a schönbrunni kastélyig vitt. Megérkezéskor rögvest kiderült a számomra (ne vessenek meg, vagy nevessenek meg, de még nem jártam Osztrák-ország szívében), hogy azért Bécs-külső egészen más, mint Kőbánya-alsó, mert a nem egészen a központban ékeskedő tekintélyes méretű kastélyból (és parkjából) hiányzott az átható vize­letszag, a falfirka és a kültelki nyomorúság minden indiszkrét bája. Az épületkomplexum valóban birodalmi méretű, megpillantván csak tátottám a jó kuruc-szittya szájamat, és szinte látni véltem, ahogy a palotabejáratból előlép Ferenc József és Erzsébet királyné, vagy Mária Terézia, akinek, ha kéri, esetleg odaadom véremet-életemet, de kevés­ke ojrómat nem. Azokat az előtérbe települt vásárosok számára tarto- gattam, bár mi tagadás, először és költséghatékony módon az ingyenes és úgynevezett „vócser”-jegyeket vertük el, merthogy éppen ebédidőre járt. A kapott, zöldségekkel és kis húscafatokkal összefűrészelt izét nem éreztem tartalmasnak, a forró puncs ellenben jó volt, és a rossz beidegződéseim mentén félórát vacakoltam, mire úgy érzetem, hogy kíváncsi és kéretlen tekintetek figyelme nélkül a zsebembe tudom gyömöszölni a Schönbrunn feliratú bögrét. Mint kiderült, feleslegesen. Mert a poharat ajándékba adták, vagy két ojróért vissza lehetett válta­ni. És egyébként meg nem érdekeltem senkit. A súlypontinak minősíthető vásáron - merthogy több kilométeres kör­zetében nem akadt más - a kirakodók egyen- fa-pavilonjainak portéka- kínálata elsősorban a hagyományos és/vagy kézzel készült termékeket népszerűsítette (miközben lágy klasszikus vonósok áradtak a hangfa­lakból), főleg játékokat, ruházati kiegészítőket, karácsonyi kellékeket - és persze a harapni- és a kortyolnivalókat. Megdöbbenve, némiképpen ijedten fedeztem fel, hogy ellenben teljesen hiányzik a platzról a közép­európai gurulókonyhák alapeleme, a kolbász - ami nélkül rendes oszt­rákot, tréfás csehet és harcsabajszú honfitársat (magyart) elképzelni sem tudnánk. A Habsburgok vegetáriánusok lehettek, véltem, hogy száműz­ték uralkodói fennhatóságukból a fűszeres, töltött-húsos béldarabokat, a mai sógornépek meg tekintélytisztelők, hogy most sem engedik be az odasercegőket. (Viszont a globalizáció a színes lábát betette Ausztria szívébe is: a buszunkból jól láttam, ahogy a belvárosban egymásba érnek a különféle kebabos és currys keleti étkezdék, és mielőtt jól szájon vágna egy sógor, megtehetné, jegyzem meg, hiszen a nem túl távoli stá­jer Alpokban megteremnek a schwarzeneggerek, a helyi lacipecsenyése- ket veszendőbe menni dőre pazarlás.) Nos, miután az újságíró kollégák szétszéledtek - a zöm a központba, a várba igyekezett -, magam marad­tam (jelzem: ez nem a bánat hangja, hanem a lustaságé). Felfedezetem ugyanis egy mellékszámyba „bújt” előkelő kávézót, és úgy gondoltam, a haza indulásig majd szépen hódolok a helyi tradícióknak, jelesül szürcsölöm a finom feketelevest, és hozzáharapom a habkönnyű pék­süteményt. Valóban nem ittam még olyan finom kávéitalokat, mint ott. Kapucínert, franziskanert - és mivel szerényre szabott pénztárcám meg­álljt parancsolt (egy nedű mintegy egy ezrest kóstált), megpróbálkoztam a teával is. Mondhatni, elélveztem. S mialatt szemet lehunyva sóhaj­toztam magamban egy szebb és békésebb világ értékeiről, és magam­mal hozott cetlijeimet és határidőnaplómat rendezgettem, a pincér udvariasan, de ellenkezést nem tűrő hangon előadott kérése zökkentett vissza a valóba, miszerint fizessek és távozzak, mert jön egy nagyobb csoport, akik enni is fognak, és nem csak a buta alfelüket meresztik (ezt nem mondta, csak én gondoltam hozzá). Bánatomban a kastély vécébe siettem, ami magán viselte a nemzetközi kultúrsokk következményeit: tiszta volt, de igénytelen, pont olyan, mint aminek nagy forgalmat kell gyorsan lebonyolítania. A földön találtam egy palotaprospektust, s mivel nem vettem részt kastélytúrán - igen helyesen, bólogattam, hiszen a legolcsóbb hozzávetőleg 2200 forintot, a legdrágább kombinált bérlet kilencezret kóstált - amit elhoztam, ámuljon az utókor (az ükunoka). Odakint már esteledett, és mintegy alátámasztandó, hogy az adventi vásározás épphogy csak a kezdetét vette, mindössze két gólyalábon topogó, angyalkának öltözött mókamester mulatatta a fáradó nagyérde­műt, mire a turisták - főleg a vágott szeműek, némiképpen rászolgálva a róluk kialakított sztereotípiára - vakuztatták a digitális gépeiket és mobiltelefonjaikat. De hát nekik, értem: főleg a külhoni bámészkodók­nak, köszönhetően telt meg a helyszín élettel, a szomszéd komák hajla­mosak a halvérűségre. Ez nem csupán azt jelenti, hogy sehol nem láttam eldobált szemetet (nagyon helyesen), és sehol nem próbálkozott egy jelentős kézügyességű zsebes (nagyon helyesen), de egy hangos szónak sem lehettem a tanúja. Pláne anyázásnak. Legközelebb bazárba megyek. Úgy hallottam, ott majomból kereslet mutatkozik. Ugrálj, mint egy kenguru! Hornyák Ádám vezényletével világ­csúcs dőlt meg: ötszáz pár Kangoo cipő még soha sehol a világon nem volt egyszerre a pályán! De mi is pontosan a Kangoo Jumps? A Kangoo Jumps névre keresztelt sportág alig több mint tízéves múltra tekint vissza, ám hazánk­ban még kevésbé ismert. A Budapest Sportiroda november végi nagyrendezvénye megváltoztat­hatja ezt a helyzetet, hiszen a FittArénán egy­szerre ötszázan ugrálhattak a speciális cipőkben, akár a kenguruk. November 25-én a Papp László Budapest Sportarénában első alkalommal rendezték meg TeleSport - Spar FittArénát, ahol az óránként más és más edző által vezetett aerobik- és teremkerékpár-órák mellett életmód-expo és egészséges élelmiszerek kóstolói is várták a közel négy­ezer látogatót. A rendezvényre a legtöbb érdeklődőt talán a Kangoo Jumps vonzotta, hiszen viszonylag kevés olyan hely van Magyarországon, ahol mód nyílik kipróbálni ezt az érdekes sporteszközt. A Kangoo hazai meghonosítója, A sporteszköz leginkább görkorcsolyaci­pőhöz hasonlít, ám kerekek helyett egy hatal­mas ellipszis alakú, rugókból és feszítősza­lagokból álló szerkezet díszíti a talpát. Mint általában minden őrült dolgot, ezt is az .Egyesült Államokban fejlesztet­ték ki, még hozzá a NASA, eredetileg ugyanis űrhajósok kiképzési eszközének szánták. Később aztán felismerték, hogy a Kangoo jóvoltából a túlsúllyal és ízületi prob­lémákkal küszködök is visszakaphatják az önfeledt ugrabugrálás örömét, így sportszer­ként is elindulhatott a fejlődés útján. Az első Kangoo-cipőt 1994-ben Párizsban a Sisel sportszakkiállításon mutatták be. Egy évvel később már meg is kezdőd­tek a sportággal kapcsolatos tudományos kutatások az ausztráliai Lismore Egyetemen, valamint a svájci Lausanne-i Egyetemen is, amelyek a Kangoo jótékony hatásait igazolták. Megállapították többek között, hogy a rugós cipők használata futás és aerobicozás közben csökkenti a lehetséges boka-, térd- és gerinci­zületi sérüléseket. Később táncklubokban és diszkókban is tesztelték a sporteszközt, ahol azt vették észre, hogy egyes Kangoo-ban tán­coló vendégek eufórikus állapotba kerültek. A különleges kialakítás meghosszabbítja a becsapódás idejét és tompítja erejét is azál­tal, hogy a feszítő szalag ellentétes irányú erővel hat a lefelé irányuló erőre. Erősíti továbbá az immunrendszert, fokozza a szerve­zet oxigénellátását, így edzi a szívet és a tüdőt. Az ízületi- és gerincsérülések esélyét 60-80 szá­zalékkal csökkenti, valamint 25 százalékkal több kalóriát éget el, mint más gyakorlatok. Előnyeinek sokasága között említhető az is, hogy gyakorlatilag bárki végezheti: sportolók és amatőrök, a hatéves gye­rekektől kezdve a legidősebbekig bárki, sőt azok is, akik valamely betegség vagy sérülés után lábadoznak, azaz a rekreáció és a rehabilitáció területén is. A koreográfia és a gyakorlatok változatossága az edzők kreativitásától és fantáziájától függően gyakorlatilag határtalan. Hornyák Ádám, azaz Á-dee a Kangoo Jumps magyar- országi atyja, több más elkötelezett fitnesz-szakember- hez hasonlóan tizenéves korában jelentős súlyfeles­leggel kínlódott. Eleinte testépítéssel foglalkozott, majd bemerészkedett egy aerobikórára, amelyet sok másik követett, így két hónap alatt tizenöt kilóval lett könnyebb. Kedvencétől, a kick-box aerobik- tól egy szerencsétlen autóbaleset vezette a Kangoo Jumps irányába. Mivel térdkalácsa hat darabra tört, huzamos ideig fel kellett hagynia a sporttal. A moz­gásszegény hónapok tizenkét kilogramm súlytöbbletet eredményeztek, aztán Á-dee a rehabilitáció során megismerkedett a Kangoo cipőkkel, amelyek mind felépülésében, mind a fogyásban segítették. Hogyan is válhatunk kenguruvá? Ha saját cipőt sze­retnénk, akkor sajnos mélyen a pénztárcánkba kell nyúlnunk, hiszen a felnőtt méretek 60 ezer forintba, a junior méretek pedig 45 ezer forintba kerülnek. Nem fel­tétlenül kell azonban megvásárolni az eszközöket, hiszen egyre több fitneszteremben tartanak Kangoo Jumps órákat, ahol biztosítják a cipőket is az edzés idejére. Budapesten tizenöt helyen, vidéken pedig huszonöt helyen tartanak heti rendsze­rességgel Kangoo-edzéseket. Nem túl jó hír a régió lakó­inak, hogy Esztergomhoz legközelebb egyelőre a pilisvörösvári Herkules Fitness-ben, a piliscsa- bai Csaba Fitness-ben, valamint Tatabányán érhető el a sportág. • Gábor Éva

Next

/
Oldalképek
Tartalom