Hídlap, 2006. november (4. évfolyam, 216–236. szám)

2006-11-11 / 223. szám

HÍDLAP • 2006. november 11., szombat hfdla£magazin II Márton-napi gágogások Libatorok, szentek és a jövő Jaj ilyenkor, november közepe táján a libák­nak. A Márton-napi libalakomáknak szinte se vége, se hossza. Az ízletes húsáról és májáról híres szárnyasból nem véletlenül fogy ekkor a legtöbb. Az étkezés bősége a jövőre vonatkozó bőséget hívatott jelképezni. Márton pedig több is volt, szent is, történelmi is, népies is. Nép­szerű ünnep ez, annyi szent. N ovember 11-e Márton napja. Ez alkalomból a nép­hit sok szokást tart a mai napig. A legismertebb ta­lán a Márton napi libator. Egy legenda szerint, amikor Márton hírét vette, hogy püspöknek szemelték ki, az ér­te jövő küldöttek elől nagy alázatosságában a ludak ól­jába bújt. A szárnyasok azonban gágogásukkal, szár­nyuk verdesésével óriási zajt csaptak, s miként egykor az éjnek idején a Rómára törő barbárokat-ezúttal Már­ton rejtekhelyét árulták el. A gazdagságot, bőséget jelképező számyasállat elfo­gyasztása amúgy az elkövetkező időszak milyenségére utal. A hagyomány szerint, ha e napon a lakoma alkalmá­val sokat eszünk-iszunk, akkor egész következő évben ugyanígy tehetünk minden napon, illetve erőt és egészsé­get visz be az a saját testébe, aki ekkor libát fogyaszt. Nem számítva a mostani madárinfluenzát, valószínű, bogy a liba magas tápértékű húsában van a tradíció vele­je. A valóságtól kellően elrugaszkodottabb, az ősi rítusok őrzik, a liba húsa mellett a csontját is jóslásra használták. Lecupákolva a csontot megállapították, hogy ha az fehér, akkor a tél igen kemény lesz. Ha viszont barna színű a csont, akkor a hideg évszakban sok lesz a sár. Egy kalen- dáriumi regula szerint pedig: „Márton napján, ha a lúd jé­gen jár, akkor Karácsonykor vízben poroszkál.” „A bor­nak szent Márton a bírája” - tartja egy másik mondás, az­az ilyenkor iható az újbor, más jelentése szerint az őszi időjárás dönti el, hogy milyen lesz a bor. Az ország különböző részein eltérő szokásokkal egé­szítik ki a Márton-napi étkezési alkalmakat. Egyes vidé­keken e napon a faluban lévő juhászok egy úgynevezett Szent Márton-vesszővel, egy ékes faággal látogatják meg a gazdákat, akik cserébe a gazdagságot ígérő ajándékért étellel és itallal vendégelik meg őket. Másutt a dús lom­bú ágakkal, vesszőkkel a pásztorok megkocogtatták azoknak a házaknak az ablakát, amelyeknek lakóira rá­fért az anyagi gyarapodás. A dús lombozaton lévő sok le­vél jelképezte, hogy a látogatók hány jószágot kívántak a gazdának. Ezen a napon a Kárpát-medence több vidékén tartják a Márton-bálokat, vásárokat, ez a nap kiemelkedő ünnep a kisebb, nagyobb közösség gazdasági életének alakulásában, az azzal kapcsolatos tervezésben. A szomszédos Ausztriában egy, második században élt püspök emlékére tartják meg ezt az ünnepet. A legenda szerint az akkor még fiatal egyházi személy, Márton ül­dözői elől egy libacsorda tömegében próbált elbújni, de a gágogás elárulta őt és elkapták. Igaz, hogy a püspök ké­sőbb kiszabadult a fogságból, de a nép valahogy nem iga­zán akar megbocsátani a nép által igencsak kedvelt egy­házvezetőnek és Márton püspök napján bizony több százezer liba kerül levágásra napjainkban is. A legna­gyobb Márton-kultusz a franciáké, talán nem véletlen, hogy a magyar libamájexport tetemes része is oda vándo­rol. A francia történetírás úgy tartja, az „ő Mártonuk”, a többi legendabeli Mártonokkal megegyezően szintén szent életű ember volt. A francia Szent Mártonban egy­ben mártírt is tisztelnek, Franciaországban sok a Márton- oltár, és a Szent Márton templom. Az 5-6. századtól tisz­telt egyházfi a gallok nemzeti hőse is egyben. A Márton-napi liba-lakomáról szóló első írásos beszá­moló 1171-ből származik. Ám akkoriban ez nem annyira a szentéletű püspököt eláruló szárnyasokkal függött ösz- sze, hanem azzal, hogy Szent Márton napja jelentette a paraszti év végét, a cselédek ilyenkor kapták meg évi bé­rüket és hozzá ráadásként egy libát, mert a szárnyasok nyáron felduzzadt hadát a tél beállta előtt meg kellett ti­zedelni. Ám e szokás gyökerei is mélyebbre, az aratási időszak végén álló pogány állatvágási ünnepekre nyúl­nak vissza, amelyeket a kereszténység így vett át. Ugyancsak egyházi vonatkozás, bár ez már protes­táns, hogy Márton-napon ünnepük egyes helyeken Lu­ther Márton hitújítót. A vallás más kapcsolata hazánk­ban e jeles nappal Pannonhalmán is él. Egyes kutatások szerint egykor azért telepedtek meg itt eleink, mert úgy tudták, hogy Szent Márton azon a helyen élt. A hagyo­mányos Márton-ünnepet azóta is megülik. Az ünnepség országszerte a mezőgazdasággal összefüggő. A Márton- napi lakoma alkalmával kapnak például a termelők uta­lást a következő mezőgazdasági idény hatékonyságára, a földek erejére a lakoma kimenetéből következtetnek, s az új bor minőségére is ekkor derül fény. • P. Z. Szent Márton és a hagyományok Márton Kr. u. 316-ban vagy 317-ben született Savariában. Szülei jómód­ban élő pogányok voltak. Apja a ró­mai légió tisztjeként szolgált. A forrá­sok tanúsága szerint édesapja és édesanyja valószínűleg szláv erede­tű volt, bár egyes történetírók kelta származásukat is lehetségesnek tart­ják. Márton apja jutalmul Itáliában földbirtokot kapott, így a család Itáli­ába költözött. Gyermekkorát Ticinum városában töltötte. Alig 12 éves, ami­kor azzal a gondolattal foglalkozik, hogy keresztény lesz, és remeteként éli le életét. Szülei akarata ellenére, azok beleegyezése nélkül kérte fel­vételét a keresztények közé. A püspök kézrátétele a 12 éves Mártont hittanulóvá, katekumenné avatta. A pogány szülők nem nézték jó szemmel, hogy gyer­mekük az új vallást követi, igyekeztek ettől eltéríteni. Egy római rendelet értelmében a ka­tonák fiainak be kellett lépniük a légióba, és ott meghatározott ideig szolgálatot teljesítettek, vagy valamilyen hivatalt kellett vállalniuk. Ti­zenöt éves korában apja kívánságára jelentke­zett katonai szolgálatra. Egy gyakorló lovas­csapathoz került, mivel nagyon fiatal volt. Ti­zenkilenc éves korában lett ténylegesen katona. Szolgálatának éveiben magatartása példamuta­tó volt, méltó egy katekumenhez. Mindig talált lehetőséget erények gyakorlására. A katona­éveiről szóló feljegyzések megemlítik szerény­ségét és szolgálatkészségét. Mint katona kivív­ta társai megbecsülését. Légióját Galliába, Franciaországba küldték, ahol Amiensben tel­jesített szolgálatot. Az Amiensben töltött évek egyik eseményéről, amely még megkeresz- telkedése előtt történt, minden életrajzírója megemlékezik. Különösen kemény tél volt Galliában, sokan meghaltak a nagy hidegtől. Márton minden ruháját elajándékozta a sze­gényeknek, csupán a rajtalévő ruhadarabok maradtak meg. Egy napon késő este, járőr- szolgálatból hazatérőben didergő koldussal találkozott. Köpenyét kardjával kettéhasítot­ta és az egyik felét a koldus vállára borította. Másnap álmában Krisztust látta abban a kö­penydarabban, amelyet a fázó koldusra terí­tett. Krisztus így szólt a fiatal katonához: Márton, a hittanuló öltöztetett engem ebbe a köpenybe. 339-ben, 22 éves korában keresz- telkedett meg, szolgálati helyén, Amiensben. A kereszténnyé lett fiatal katona parancsno­ka kérésére még két évig szolgált a légió kö­telékében. A hadseregből való távozása előtt, 341-ben barbárok támadtak Galliára. A csá­szár, Constans az ütközet előtt személyesen buzdította katonáit. Név szerint szólította őket és ajándékot adott át nekik. Márton nem akarta az ajándékot elfogadni, és ennek okát közölte is az uralkodóval: a császárt szolgál­ta eddig, ezután Istent kívánja szolgálni". Ő viszont a csatától való félelemmel vádolta meg Mártont, és ezzel magyarázta a seregből való kilépésének okát is. Márton a méltatlan vádat visszautasította, és a császárnak azt vá­laszolta, hogy másnap a hadi felszerelés nél­kül, Isten nevével az ajkán és a kereszt jelé­nek a védelme alatt megy majd a csatába. Az ütközetre azonban nem került sor, mert a barbár frank sereg követeket küldött a csá­szárhoz és békét kért. Az ellenség kérése, bé­keajánlata a császárnak is meglepetést oko­zott. A csodának is nevezhető fordulat egy súlyos veszteséggel járó csatát akadályozott meg. Márton miután elhagyta a katonaságot, felkereste a szentéletű poitiers-i püspököt, Hiláriust és felajánlotta neki szolgálatát. Hilárius kitűnő segítséget kapott Márton sze­mélyében, akit hamarosan diakónussá akart szentelni. Márton azonban alázatosságból méltatlannak tartotta magát erre a tisztségre. Az egyházi rangfokozatok legalsó lépcsőjén kezdte szolgálatát, és csak később vette fel a diakonátust a poitiers-i püspök kezéből. Márton nem töltött hosszabb időt Poitiersben. Álmában utasítást kapott, hogy térjen vissza szülőföldjére, Pannóniába, és ott hirdesse Krisztus igazságát. Szülei Itáliá­ból már korábban visszatértek Savariába.A fiatal diakónus 355-ben hagyta el Poitierst. Útközben hirdette az evangéliumot, térítette a pogányokat. Pannóniába történő útja során számos viszontagság érte. Egy alkalommal rablók támadták meg, de látva bátorságát, nem bántották, sőt egyik támadóját meg is térítette.Életrajzírói másik eseményt is felje­gyeztek, amely útja során történt vele. Út­közben Mártonnak többször megjelent egy alak, aki újból és újból közölte vele, hogy bármerre megy, bármit cselekszik is, az ör­dög mindenütt ott lesz, kíséri mindenhová. Hazatérése után Savariában megkezdte térítő munkáját. Édesanyját is a keresztény hitre vezette és megkeresztelte. A hagyomány sze­rint az egykor a szombathelyi Domonkos templom előtt álló kút vizével keresztelte meg. A kút helyén ma Rumi Rajki István szép Szent Márton szobra áll. Apja továbbra is a pogány hit követője maradt. Márton ha­zai térítőmunkája nem volt zavartalan Össze­fogta, szervezte a remeték életét. Naponta közös imára gyűltek össze. Remetetársait és a keresztény hitre készülőket nap mint nap oktatta. Egy idő után felvette a szerpapi ren­det, mert az egyház megkövetelte, hogy egy közösség vezetője diakónus vagy áldozópap legyen. Kialakított egy szerzetesi közössé­get, amely pontos szabályok szerint műkö­dött. Ruházatuk egyszerű volt, személyes tu­lajdonnal nem rendelkeztek. Imával és mun­kával teltek napjaik. Márton sokat utazott, térítette a pogányokat, megszervezte a hit­községeket. Egyházközségeket létesített, amelyek később vallási központokká váltak. A megtérített vidékekre elküldte tanítványa­it, hogy folytassák a keresztény hit megszi­lárdítását. Életét csodák kísérték. Isten így nyilvánította ki, hogy Márton az ő kiválasz­tottja. Első csodája Galliában a ligugéi ko­lostorban történt, ahol buzgó imával feltá­masztott egy meg nem keresztelt hittanulót. Másik halott feltámasztását is feljegyezték a krónikák. Lupicinusnak egy jómódú polgár­nak fiatal rabszolgáját támasztotta fel imájá­val. Apostoli buzgósága, példamutató aláza­ta révén Gallia-szerte ismerték és tisztelték. Hilárius püspök, akit az egyház később szentté avatott, 368-ban meghalt. Utódául a poitiers-i püspöki székbe Pascentius került. Három év múlva, 371-ben Tours püspökévé választották meg. A püspöki hivatalt aláza­tossággal viselte, bár megválasztása ellen til­takozott. Csellel hívták el szerzetesi közös­ségéből és szinte az egész Tours óhajára ke­rült a püspökség élére. Püspökként is egy­szerű életmódot folytatott. A 4. század végén a Római Birodalom hatalma meggyengült és az erős barbár támadások ellen már nem tu­dott kellő védelmet biztosítani. Belső ellent­mondások is gyengítették a birodalom erejét. A félelemtől rettegő és megélhetéséért küzdő lakosság az egyházban látta megmentőjét, tőle várta sorsának jobbulását. Nagy tiszte­letnek örvendtek az egyház püspökei, híveik atyjuknak tekintették őket. Márton szerény­sége, egyszerűsége és az általa véghezvitt csodák következtében különös tiszteletnek örvendett. Az új toursi püspök székhelyén is a régi csendes életmódot kívánta folytatni. Eredménytelenül. Ezért elhagyta székvárosát és Marmoutierben telepedett le, ahová csak­hamar több fiatal szerzetes követte. Márton új helyén folytatta hittérítő munkáját, járta a falvakat, lerombolta a pogány bálványokat, helyükön templomot épített. Sorra alapította a kolostorokat, amelyeknek tagjai szintén a kereszténység terjesztésén munkálkodtak. A kitartó apostoli munka eredményeként Már­ton püspök elérte, hogy a toursi egyházme­gye területén egyetlen pogány falu sem akadt. Az egyes falvak lakóit felkeresték és megtérítették őket. Az isteni Gondviselés csodák tételével segítette őt munkájában. Ilyen volt az amboisei pogány templom le­rombolása. A kőből épített templom lerom­bolását az ezzel megbízott pap nem tudta végrehajtani. Márton püspök egész éjszaka imádkozott, hogy a pogányságnak ez a szim­bóluma megsemmisüljön. Kérése meghall­gatásra talált, a vihar reggelre ledöntötte a templomot. Máskor egy pogány isten szobra dőlt le közbenjárására. A pogány szentélyek helyén emelt templomokat egy-egy keresz­tény szent pártfogása alá helyezte, akiknek tiszteletét meghonosította és elterjesztette, így lett Márton püspök Gallia apostola. Lel­kipásztori munkája nem szorítkozott csupán egyházmegyéje területére. Térített az angersi és lemansi egyházmegyékben is. Emlékét a mai napig őrzik. Számos helység viseli ne­vét. Járt Normandiában, Picardiában és Flandriában is. Az írott források megtörtént tényként említik, hogy térítő útja során Chartres környékén meggyógyított egy 12 éves, néma leányt. Trierben is járt, átutazott Párizson, ahol ölelésével egy bélpoklost tisz­tított meg. Sens vidékén pedig imájával elhá­rította a jégesőt. Látogatásánakegyik vidéke Burgundia volt. Dél-Galliában kevesebb helyen járt, de ismert, hogy részt vett a bordeauxi zsinaton és Vienneben is időzött. Itt gyógyította meg Paulinusnak, a későbbi nolai püspöknek a szemét. Imájával meg­gyógyította Lycontius birodalmi helytartó ragályos betegségben szenvedő családtag­jait. A helytartó hálából felajánlott adomá­nyát sem saját céljára, sem kolostora részé­re nem fogadta el. Csodák sora kísérte Márton püspök működését: betegek gyó­gyítása, halottak feltámasztása, ördögtől megszállottak megszabadítása volt a bizo­nyítéka az ő isteni kiválasztottságának. Fá­radhatatlanul dolgozott a hit terjesztésén még idős korában is. Nyolcvanéves elmúlt, de még járta a vidéket, látogatta az egyház- községeket. Munkája mellett készült a nagy útra, várta halála közeledését. Nem a kedves marmoutieri kolostorában érte a ha­lál, hanem vidéki munkája során Candes- ben, ahová az egyházközségben jelentkező viták elsimítására utazott. Visszatérése előtt gyengének érezte magát, tudta, hogy el kell hagynia szerzetestársait. Több napig magas lázzal feküdt hamuból készített fek­helyén, majd megbékélve az Úrban távo­zott az élők sorából. • Varga Péter Dénes

Next

/
Oldalképek
Tartalom