Hídlap, 2006. november (4. évfolyam, 216–236. szám)
2006-11-11 / 223. szám
HÍDLAP • 2006. november 11., szombat hfdla£magazin II Márton-napi gágogások Libatorok, szentek és a jövő Jaj ilyenkor, november közepe táján a libáknak. A Márton-napi libalakomáknak szinte se vége, se hossza. Az ízletes húsáról és májáról híres szárnyasból nem véletlenül fogy ekkor a legtöbb. Az étkezés bősége a jövőre vonatkozó bőséget hívatott jelképezni. Márton pedig több is volt, szent is, történelmi is, népies is. Népszerű ünnep ez, annyi szent. N ovember 11-e Márton napja. Ez alkalomból a néphit sok szokást tart a mai napig. A legismertebb talán a Márton napi libator. Egy legenda szerint, amikor Márton hírét vette, hogy püspöknek szemelték ki, az érte jövő küldöttek elől nagy alázatosságában a ludak óljába bújt. A szárnyasok azonban gágogásukkal, szárnyuk verdesésével óriási zajt csaptak, s miként egykor az éjnek idején a Rómára törő barbárokat-ezúttal Márton rejtekhelyét árulták el. A gazdagságot, bőséget jelképező számyasállat elfogyasztása amúgy az elkövetkező időszak milyenségére utal. A hagyomány szerint, ha e napon a lakoma alkalmával sokat eszünk-iszunk, akkor egész következő évben ugyanígy tehetünk minden napon, illetve erőt és egészséget visz be az a saját testébe, aki ekkor libát fogyaszt. Nem számítva a mostani madárinfluenzát, valószínű, bogy a liba magas tápértékű húsában van a tradíció veleje. A valóságtól kellően elrugaszkodottabb, az ősi rítusok őrzik, a liba húsa mellett a csontját is jóslásra használták. Lecupákolva a csontot megállapították, hogy ha az fehér, akkor a tél igen kemény lesz. Ha viszont barna színű a csont, akkor a hideg évszakban sok lesz a sár. Egy kalen- dáriumi regula szerint pedig: „Márton napján, ha a lúd jégen jár, akkor Karácsonykor vízben poroszkál.” „A bornak szent Márton a bírája” - tartja egy másik mondás, azaz ilyenkor iható az újbor, más jelentése szerint az őszi időjárás dönti el, hogy milyen lesz a bor. Az ország különböző részein eltérő szokásokkal egészítik ki a Márton-napi étkezési alkalmakat. Egyes vidékeken e napon a faluban lévő juhászok egy úgynevezett Szent Márton-vesszővel, egy ékes faággal látogatják meg a gazdákat, akik cserébe a gazdagságot ígérő ajándékért étellel és itallal vendégelik meg őket. Másutt a dús lombú ágakkal, vesszőkkel a pásztorok megkocogtatták azoknak a házaknak az ablakát, amelyeknek lakóira ráfért az anyagi gyarapodás. A dús lombozaton lévő sok levél jelképezte, hogy a látogatók hány jószágot kívántak a gazdának. Ezen a napon a Kárpát-medence több vidékén tartják a Márton-bálokat, vásárokat, ez a nap kiemelkedő ünnep a kisebb, nagyobb közösség gazdasági életének alakulásában, az azzal kapcsolatos tervezésben. A szomszédos Ausztriában egy, második században élt püspök emlékére tartják meg ezt az ünnepet. A legenda szerint az akkor még fiatal egyházi személy, Márton üldözői elől egy libacsorda tömegében próbált elbújni, de a gágogás elárulta őt és elkapták. Igaz, hogy a püspök később kiszabadult a fogságból, de a nép valahogy nem igazán akar megbocsátani a nép által igencsak kedvelt egyházvezetőnek és Márton püspök napján bizony több százezer liba kerül levágásra napjainkban is. A legnagyobb Márton-kultusz a franciáké, talán nem véletlen, hogy a magyar libamájexport tetemes része is oda vándorol. A francia történetírás úgy tartja, az „ő Mártonuk”, a többi legendabeli Mártonokkal megegyezően szintén szent életű ember volt. A francia Szent Mártonban egyben mártírt is tisztelnek, Franciaországban sok a Márton- oltár, és a Szent Márton templom. Az 5-6. századtól tisztelt egyházfi a gallok nemzeti hőse is egyben. A Márton-napi liba-lakomáról szóló első írásos beszámoló 1171-ből származik. Ám akkoriban ez nem annyira a szentéletű püspököt eláruló szárnyasokkal függött ösz- sze, hanem azzal, hogy Szent Márton napja jelentette a paraszti év végét, a cselédek ilyenkor kapták meg évi bérüket és hozzá ráadásként egy libát, mert a szárnyasok nyáron felduzzadt hadát a tél beállta előtt meg kellett tizedelni. Ám e szokás gyökerei is mélyebbre, az aratási időszak végén álló pogány állatvágási ünnepekre nyúlnak vissza, amelyeket a kereszténység így vett át. Ugyancsak egyházi vonatkozás, bár ez már protestáns, hogy Márton-napon ünnepük egyes helyeken Luther Márton hitújítót. A vallás más kapcsolata hazánkban e jeles nappal Pannonhalmán is él. Egyes kutatások szerint egykor azért telepedtek meg itt eleink, mert úgy tudták, hogy Szent Márton azon a helyen élt. A hagyományos Márton-ünnepet azóta is megülik. Az ünnepség országszerte a mezőgazdasággal összefüggő. A Márton- napi lakoma alkalmával kapnak például a termelők utalást a következő mezőgazdasági idény hatékonyságára, a földek erejére a lakoma kimenetéből következtetnek, s az új bor minőségére is ekkor derül fény. • P. Z. Szent Márton és a hagyományok Márton Kr. u. 316-ban vagy 317-ben született Savariában. Szülei jómódban élő pogányok voltak. Apja a római légió tisztjeként szolgált. A források tanúsága szerint édesapja és édesanyja valószínűleg szláv eredetű volt, bár egyes történetírók kelta származásukat is lehetségesnek tartják. Márton apja jutalmul Itáliában földbirtokot kapott, így a család Itáliába költözött. Gyermekkorát Ticinum városában töltötte. Alig 12 éves, amikor azzal a gondolattal foglalkozik, hogy keresztény lesz, és remeteként éli le életét. Szülei akarata ellenére, azok beleegyezése nélkül kérte felvételét a keresztények közé. A püspök kézrátétele a 12 éves Mártont hittanulóvá, katekumenné avatta. A pogány szülők nem nézték jó szemmel, hogy gyermekük az új vallást követi, igyekeztek ettől eltéríteni. Egy római rendelet értelmében a katonák fiainak be kellett lépniük a légióba, és ott meghatározott ideig szolgálatot teljesítettek, vagy valamilyen hivatalt kellett vállalniuk. Tizenöt éves korában apja kívánságára jelentkezett katonai szolgálatra. Egy gyakorló lovascsapathoz került, mivel nagyon fiatal volt. Tizenkilenc éves korában lett ténylegesen katona. Szolgálatának éveiben magatartása példamutató volt, méltó egy katekumenhez. Mindig talált lehetőséget erények gyakorlására. A katonaéveiről szóló feljegyzések megemlítik szerénységét és szolgálatkészségét. Mint katona kivívta társai megbecsülését. Légióját Galliába, Franciaországba küldték, ahol Amiensben teljesített szolgálatot. Az Amiensben töltött évek egyik eseményéről, amely még megkeresz- telkedése előtt történt, minden életrajzírója megemlékezik. Különösen kemény tél volt Galliában, sokan meghaltak a nagy hidegtől. Márton minden ruháját elajándékozta a szegényeknek, csupán a rajtalévő ruhadarabok maradtak meg. Egy napon késő este, járőr- szolgálatból hazatérőben didergő koldussal találkozott. Köpenyét kardjával kettéhasította és az egyik felét a koldus vállára borította. Másnap álmában Krisztust látta abban a köpenydarabban, amelyet a fázó koldusra terített. Krisztus így szólt a fiatal katonához: Márton, a hittanuló öltöztetett engem ebbe a köpenybe. 339-ben, 22 éves korában keresz- telkedett meg, szolgálati helyén, Amiensben. A kereszténnyé lett fiatal katona parancsnoka kérésére még két évig szolgált a légió kötelékében. A hadseregből való távozása előtt, 341-ben barbárok támadtak Galliára. A császár, Constans az ütközet előtt személyesen buzdította katonáit. Név szerint szólította őket és ajándékot adott át nekik. Márton nem akarta az ajándékot elfogadni, és ennek okát közölte is az uralkodóval: a császárt szolgálta eddig, ezután Istent kívánja szolgálni". Ő viszont a csatától való félelemmel vádolta meg Mártont, és ezzel magyarázta a seregből való kilépésének okát is. Márton a méltatlan vádat visszautasította, és a császárnak azt válaszolta, hogy másnap a hadi felszerelés nélkül, Isten nevével az ajkán és a kereszt jelének a védelme alatt megy majd a csatába. Az ütközetre azonban nem került sor, mert a barbár frank sereg követeket küldött a császárhoz és békét kért. Az ellenség kérése, békeajánlata a császárnak is meglepetést okozott. A csodának is nevezhető fordulat egy súlyos veszteséggel járó csatát akadályozott meg. Márton miután elhagyta a katonaságot, felkereste a szentéletű poitiers-i püspököt, Hiláriust és felajánlotta neki szolgálatát. Hilárius kitűnő segítséget kapott Márton személyében, akit hamarosan diakónussá akart szentelni. Márton azonban alázatosságból méltatlannak tartotta magát erre a tisztségre. Az egyházi rangfokozatok legalsó lépcsőjén kezdte szolgálatát, és csak később vette fel a diakonátust a poitiers-i püspök kezéből. Márton nem töltött hosszabb időt Poitiersben. Álmában utasítást kapott, hogy térjen vissza szülőföldjére, Pannóniába, és ott hirdesse Krisztus igazságát. Szülei Itáliából már korábban visszatértek Savariába.A fiatal diakónus 355-ben hagyta el Poitierst. Útközben hirdette az evangéliumot, térítette a pogányokat. Pannóniába történő útja során számos viszontagság érte. Egy alkalommal rablók támadták meg, de látva bátorságát, nem bántották, sőt egyik támadóját meg is térítette.Életrajzírói másik eseményt is feljegyeztek, amely útja során történt vele. Útközben Mártonnak többször megjelent egy alak, aki újból és újból közölte vele, hogy bármerre megy, bármit cselekszik is, az ördög mindenütt ott lesz, kíséri mindenhová. Hazatérése után Savariában megkezdte térítő munkáját. Édesanyját is a keresztény hitre vezette és megkeresztelte. A hagyomány szerint az egykor a szombathelyi Domonkos templom előtt álló kút vizével keresztelte meg. A kút helyén ma Rumi Rajki István szép Szent Márton szobra áll. Apja továbbra is a pogány hit követője maradt. Márton hazai térítőmunkája nem volt zavartalan Összefogta, szervezte a remeték életét. Naponta közös imára gyűltek össze. Remetetársait és a keresztény hitre készülőket nap mint nap oktatta. Egy idő után felvette a szerpapi rendet, mert az egyház megkövetelte, hogy egy közösség vezetője diakónus vagy áldozópap legyen. Kialakított egy szerzetesi közösséget, amely pontos szabályok szerint működött. Ruházatuk egyszerű volt, személyes tulajdonnal nem rendelkeztek. Imával és munkával teltek napjaik. Márton sokat utazott, térítette a pogányokat, megszervezte a hitközségeket. Egyházközségeket létesített, amelyek később vallási központokká váltak. A megtérített vidékekre elküldte tanítványait, hogy folytassák a keresztény hit megszilárdítását. Életét csodák kísérték. Isten így nyilvánította ki, hogy Márton az ő kiválasztottja. Első csodája Galliában a ligugéi kolostorban történt, ahol buzgó imával feltámasztott egy meg nem keresztelt hittanulót. Másik halott feltámasztását is feljegyezték a krónikák. Lupicinusnak egy jómódú polgárnak fiatal rabszolgáját támasztotta fel imájával. Apostoli buzgósága, példamutató alázata révén Gallia-szerte ismerték és tisztelték. Hilárius püspök, akit az egyház később szentté avatott, 368-ban meghalt. Utódául a poitiers-i püspöki székbe Pascentius került. Három év múlva, 371-ben Tours püspökévé választották meg. A püspöki hivatalt alázatossággal viselte, bár megválasztása ellen tiltakozott. Csellel hívták el szerzetesi közösségéből és szinte az egész Tours óhajára került a püspökség élére. Püspökként is egyszerű életmódot folytatott. A 4. század végén a Római Birodalom hatalma meggyengült és az erős barbár támadások ellen már nem tudott kellő védelmet biztosítani. Belső ellentmondások is gyengítették a birodalom erejét. A félelemtől rettegő és megélhetéséért küzdő lakosság az egyházban látta megmentőjét, tőle várta sorsának jobbulását. Nagy tiszteletnek örvendtek az egyház püspökei, híveik atyjuknak tekintették őket. Márton szerénysége, egyszerűsége és az általa véghezvitt csodák következtében különös tiszteletnek örvendett. Az új toursi püspök székhelyén is a régi csendes életmódot kívánta folytatni. Eredménytelenül. Ezért elhagyta székvárosát és Marmoutierben telepedett le, ahová csakhamar több fiatal szerzetes követte. Márton új helyén folytatta hittérítő munkáját, járta a falvakat, lerombolta a pogány bálványokat, helyükön templomot épített. Sorra alapította a kolostorokat, amelyeknek tagjai szintén a kereszténység terjesztésén munkálkodtak. A kitartó apostoli munka eredményeként Márton püspök elérte, hogy a toursi egyházmegye területén egyetlen pogány falu sem akadt. Az egyes falvak lakóit felkeresték és megtérítették őket. Az isteni Gondviselés csodák tételével segítette őt munkájában. Ilyen volt az amboisei pogány templom lerombolása. A kőből épített templom lerombolását az ezzel megbízott pap nem tudta végrehajtani. Márton püspök egész éjszaka imádkozott, hogy a pogányságnak ez a szimbóluma megsemmisüljön. Kérése meghallgatásra talált, a vihar reggelre ledöntötte a templomot. Máskor egy pogány isten szobra dőlt le közbenjárására. A pogány szentélyek helyén emelt templomokat egy-egy keresztény szent pártfogása alá helyezte, akiknek tiszteletét meghonosította és elterjesztette, így lett Márton püspök Gallia apostola. Lelkipásztori munkája nem szorítkozott csupán egyházmegyéje területére. Térített az angersi és lemansi egyházmegyékben is. Emlékét a mai napig őrzik. Számos helység viseli nevét. Járt Normandiában, Picardiában és Flandriában is. Az írott források megtörtént tényként említik, hogy térítő útja során Chartres környékén meggyógyított egy 12 éves, néma leányt. Trierben is járt, átutazott Párizson, ahol ölelésével egy bélpoklost tisztított meg. Sens vidékén pedig imájával elhárította a jégesőt. Látogatásánakegyik vidéke Burgundia volt. Dél-Galliában kevesebb helyen járt, de ismert, hogy részt vett a bordeauxi zsinaton és Vienneben is időzött. Itt gyógyította meg Paulinusnak, a későbbi nolai püspöknek a szemét. Imájával meggyógyította Lycontius birodalmi helytartó ragályos betegségben szenvedő családtagjait. A helytartó hálából felajánlott adományát sem saját céljára, sem kolostora részére nem fogadta el. Csodák sora kísérte Márton püspök működését: betegek gyógyítása, halottak feltámasztása, ördögtől megszállottak megszabadítása volt a bizonyítéka az ő isteni kiválasztottságának. Fáradhatatlanul dolgozott a hit terjesztésén még idős korában is. Nyolcvanéves elmúlt, de még járta a vidéket, látogatta az egyház- községeket. Munkája mellett készült a nagy útra, várta halála közeledését. Nem a kedves marmoutieri kolostorában érte a halál, hanem vidéki munkája során Candes- ben, ahová az egyházközségben jelentkező viták elsimítására utazott. Visszatérése előtt gyengének érezte magát, tudta, hogy el kell hagynia szerzetestársait. Több napig magas lázzal feküdt hamuból készített fekhelyén, majd megbékélve az Úrban távozott az élők sorából. • Varga Péter Dénes