Hídlap, 2006. november (4. évfolyam, 216–236. szám)
2006-11-11 / 223. szám
VIII HÍDLAP • 2006. november 11., szombat • n /?>•/ magazin Kocsis L. Mihály Szövedék (de hiszen tetszettünk mi forradalmat csinálni!) nekünk a legfontosabbat: az erkölcsi - vagy kérek tanácsot, hogy mit lehet e helyett a szó helyett mondani (írni, gondolni)? - megújulását, amely nélkül az egyes ember számára nem válnak átélhetó'vé a korszakosnak dicsért politikai és gazdasági változások. Darab ideig ugyan még akadtak, akik mondogatták: a „szocializmus” évtizedei az erkölcsökben (köz- és magánerkölcsökben) végezte a legnagyobb rombolást. Az emberi lelkekben és gondolkodásban. És hogy „érintésre” mindez nem változhat meg. De az irányok 1? A folyamatok!? Azoknak meg kellett volna változniuk ennyi idő alatt, vagy nem? Valamiért azonban - nem változtak meg. Ez a hiány égeti ma minden felelősen gondolkodó (vagy már csak maga elé bámuló) magyar ember szívét. És kellene, hogy keresse benne kiki a maga külön hibáját, mulasztását... bűnét. Ezt az erkölcsi alacsonyságot, általános morális hiányt és hiányérzetet a leginkább az mutatja, ahogyan a mai magyar társadalom érez 1956-tal kapcsolatban. Ahogyan - nem tud mit kezdeni azokkal, akik a forradalmat és szabadságharcot ténylegesen megharcolták. Akik nem beszéltek, hanem az utcára vitték fiatal vagy kevésbé fiatal életüket, akiknek köszönhető, hogy ma már nem kötelező úgy beszélnünk azokról az őszi napok- ról-hetekről, mint valami elvetélt utcai zavargásról, hanem igazi forradalomról és valódi szabadságharcról. Harcoltak, és meghaltak vagy túléltek. De sokan vannak közöttük, akik ma úgy érzik, jobb lett volna nekik is meghalniuk. Velük mi van? Rájuk hogy tekint... nem, nem is csak a mindenkori hatalom, hanem a magyar társadalom? Mi. Tízmillióan. Magyarok. Vagy legyen nekik elég a nagyvilág elismerése? Az ő személyük, helyzetük az a tükör, amelybe beletekintve a magyar társadalom megláthatja saját erkölcsi vakságát. Egyszerre nem lehet kimenni a 301-es parcellába gyászolni, és az előző rendszer titkosügynökének lenni, ráadásul úgy, hogy „nincs miért szégyenkezni”! Egyszerre nem lehet „hősöknek” nevezni, és hülyének nézni őket (vagy esetleg továbbra is: bűnözőknek)! Nem lehet szócsatákat vívni parlamentben, újságban, televízióban, csűrni és csavarni a szót a mindenkori „magyarázatok” érdekében! (Igaziakat sem, az utcán.) Minden, ami ezen túl van, az mellékes. Vizsgálat, dokumentumot, „szivárogtatás” és meghallgatás. (Esetleg megint: kihallgatás?) Valójában egyetlen kérdés van, de ezt senki sem meri feltenni (és lehet, hogy ez mutatja erkölcsi alkalmatlanságunkat saját sorsunk jobbítására). 3. A kérdés: valóban hozzáromlottunk-e 1956 után (az után, hogy egy pillanatra mint Nemzet felemeltük a fejünket, és éreztük, hogy ez emberibb tartás, mint amit addig gyakoroltattak velünk) „a” körülményekhez? Hogy az, ami történt velünk évtizedeken keresztül, az valóban romlás, züllés és önfeladás volt? Igen? Vagy nem? Csakis erre kellene válaszolni, minden többi mellékes. Ha igen, akkor legyünk nagyon szerények, és vizsgáljuk meg, hogyan tudnánk önmagunkat... ne, ne is megjavítani!, csak valamit javítani, megpróbálkozni azzal, hogy javítgassuk egyetlen életünk jó-rossz motorját, amit morálnak is nevezhetünk. De nevezhetünk másnak is. Mindegy. Akár tízparancsolatnak. Akár tizenkettőnek vagy húsznak. Nem ölünk! És nem hazudunk! (Megpróbáljuk.) Nem teszünk hamis tanúságot felebarátaink ellen. És tiszteljük anyánkat és apánkat, hogy minket is tisztelhessenek a gyermekeink. így írnak újságot, számlát és feljegyzést. így vezetnek televíziót, üzemet, vállalatot, pártot és országot. Főkönyvet és alszámlát. Al- és főbizottságot. így nyújtanak kölcsönt. És rétest. így adnak kezet. És magyarázatot. Nem az a baj - gondoljunk bele! -, hogy forradalmat nem csináltunk 1956 óta egy darabot sem, hanem az, hogy elfelejtettük, hogy legutóbb miért csinálták, akik csinálták. Elfelejtettük, hogy de hiszen tetszettünk mi forradalmat csinálni! 2. 1945-ben összeomlott egy világ. Aztán 1945 és 1956 között egy másik. De abból a második összeomlásból néhány napra kinőtt valami egészen különleges (világraszóló, de tényleg!) csoda. Egy lehulló csillag helyett egy másik, fényes, ragyogó, irányt szabó. („1956, te Csillag..- írja Faludy György.) Ez viszonyítási pont lehetne a mi életünkben (magyarok), akiknek egy hazát adott a végzetünk; „...egy meggyőződés, hogy végre tiszta helyzet teremtődik. Ennek az időszaknak kulcsszava - legtitkosabb reményeink szerint - volt a „tiszta”. Tiszta helyzet a politikában, tiszta helyzet az emberek egymás közötti érintkezésében, és tiszta helyzet a mindennapi megélhetésért folytatott munkában. És mindehhez tiszta szándékú embereket vártunk, nagy létszámú föltú'nésükben reménykedtünk, s nagyon sokan szerették volna mindehhez szállítani a maguk tiszta, alkotó érzelmeit és kedvét. Csak aztán valami mégsem úgy történt, ahogy elvártuk. Vajon azért nem, mert eleve nem volt - ahogy mondani szokták - életszerű ez a várakozás? Túlzottan idealisták voltunk? „Széplelkűek”? Akik egy futó pillanatra elhagyni vélték „rosszkedvűk telét”? (De „York napsütése” nem változtatta tündöklő nyárrá életünket.) Az elmúlt tizenhat esztendő nem hozta meg 1. Mindig fölfeslik a törvény szövedéke valahol. Az ember - „az” embereknek egy bizonyos csoportosulása - úgy születik, hogy vágyik valamiféle... irányra. Ezt szokások, hagyományok, törvények szabják ki számára. Úgy gondolja, hogy ez nyújt segítséget az élethez. Vannak azonban, akik úgy gondolják, hogy nekik nincs szükségük semmi ilyesmire; hogy ha van (volna), az csak korlátozza (korlátozná) őket. Fittyet hánynak rá! Az előbbiek haragszanak az utóbbiakra, kicsit lenézik őket, de persze irigylik is. Az utóbbiak megvetik az előbbieket, baleknak nézik, idegesíti őket a létezésük (a „dumájuk”, a gondolataik), legyintenek rájuk, és lelkűk legmélyén bosszantó akadékoskodónak tartják őket. A két felfogás között nincs béke, nincs közeledés-közlekedés, ellentétük evolúciós. Az egyik emberfajta önként magára kötöz holmi bilincseket (de érzi, hogy ez kényelmetlen, s őrről arra, aki nem hajlandó felvenni). „Erkölcstelen” - mondja tehát a másikra. Csakhogy a másik nem is érti, mit beszél! Miről beszél? Számára egyetlen gyakorlati módszer létezik: a modus vivendi. Az „ahogy lehet”! Mert ahogy „lehet” — úgy kell! Ez nyilvánvaló. Az élethez „módszer” kell, s ez a módszer: maga az élet. Az élet élhetése! Ha belegondolsz, barátom, manapság minden erről szól. volt! az is elveszett!” (Tompa Mihály). S aztán: testvér testvért, apát fiú... Satöbbi. („Mint oldott kéve...”) Utána következett harminchárom év, amely arra alapozta létezését, hogy az egyedüli helyes dolog volt ezt a forradalmat leverni. A forradalmat leverni, az országot megverni. Előbb ténylegesen, aztán lelkileg, és folyamatosan. Ebből a helyzetből nőtt ki az, amely az 1989 után következő évtizedet (napjainkig) meghatározta: a hiány. Vagyis az, amit nem adott meg az elmúlt tíz-tizenhárom esztendő. Az, ami végleg elveszett ebben a borzasztó (borzasztó, mert talán-talán mégsem volt eleve elrendelt mindaz, ami velünk történt-történik) évtizedben: a nélkülözhetetlen iránytű, amely vakká és süketté tesz egy egész nemzetet. (Országot. Mindegy.) Erről legelőször nyilván elsősorban a munka nélkül vergődő, lecsúszó, helyüket nem találó, hajléktalan, éhező embereket kellene kérdezni. És szinte mindegy is, hogy önhibájukból, vagy egy rosszul működő társadalom miatt jutottak-e ebbe a helyzetbe. Amikor örömmel beléptünk az első szabad választásokon a szavazófülkékbe, úgy gondoltuk, hogy más világ kezdődik. És reménytelibbnek látszott a helyzet, hiszen mindezt nem valamiféle messianisztikus, másokat figyelembe nem vevő ideológia inspirálta, hanem az az erős Ha viszont nemll Ha azt mondjuk, hogy: nem, semmi olyat nem tettünk, amit szégyellnünk kellene, mert hiszen az élet amúgy is folyamatos megalkuvás, és a „modus vivendit” csak azt nem keresi (és fogadja el), aki hülye, vagy legalábbis nem eléggé haladó. (Halódó?) Ez is egy lehetséges válasz. Kicsit kényelmesebb, mint az előbbi, és minden bizonnyal több kibúvót ígér. Csakhogy a legtöbbet magunknak ártunk vele. Nem nevetséges ez a társasjáték, amelyet egy ország elitje(?) játszik immár esztendők óta? Itt a piros, hol a piros? Hol a „lé”, a szavazat, az „igazság” és az „élet”? Vagy a pártkassza? A székház? Az ég boltozata - eddig úgy fest - nagyon is erős, nem szakad ránk. Gyulára, Viktorra, Péterre, Ottóra, Lacikra, Mónikára, Ibolyára, Ildikóra. És Gabikra sem. Énre, tere, őre, mire, tire, ökre. Barátra, ellenségre. (Drága, drága Urak! És Hölgyek!) Rád, aki belenéz a kamerába és úgy tudja (bízik benne), hogy senki sem néz vissza rá, kérdőn és szigorúan, a vesékbe látóan. Vagy rám. Aki esetleg ugyanezt teszi. De azt gondolja (gondolom), én tehetem, te viszont nem. Miért? Miért gondolja így. (És miért gondolom én?) 4. Biztos, hogy az erkölcsi igazság nem az „egyik” oldalon áll. De nem is a „másikon”! Emiatt azonban nem volna szabad azt hinnünk, hogy nincsen is igazság. Vagy hogy mindenkinek megvan a „maga” igazsága. Az igazság nem lehet mindig és mindenkor relatív! Nem volna szabad kinek-kinek úgy forgatnia, ahogy neki éppen abban a pillanatban kedvező! De ugye, ki kezdje el? Ki kezdje el annak beismerését, hogy tévedtem. Ebben, abban, sőt talán még amabban is. Majd kineveznek talán egy országgyűlési munkabizottságot, hogy kiderítse: hányszor tagadta meg Szent Péter az Úr Jézus Krisztust. És hogy valóban hajnal előtt, vagy kicsinyég talán már utána? És hogy kakas volt-e, amely kukorékolt? (Hármat? Kettőt? Három per hármat?) Ma mindenki arra számít, hogy a másik esik pofára. Pedig mindannyian pofára estünk! Mert az alapkérdést tagadjuk. Hogy volt (van) Rossz, és ebből következően kell (kellene) lennie Jónak is. Azt kéne keresnünk! Amíg nem késő. 5. Magyarország szerencsés ország. Mert van egy viszonyítási pontja. 1956! Hihetetlen tettet hajtottak végre azok a férfiak és nők (s gyerekek!), akik felmutatták magukat mint Áldozatokat - a történelem oltárán. Sosem fogjuk tudni megköszönni nekik. Akik meghaltak közülük: mind hősök. Hősöket azonban nem illik hamis magunk-mentege- tésekkel megalázni. Nem is őket! Magunkat. 6. (Vagyunk mi egy Alberto Moralia, hogy ilyeneket gondoljunk „forró” fagyok idején? Nem. Nem lehet ilyen gondolatok végén - csak úgy! - „elvarrni” a szálakat. A szövedéket előbb fel kell fejteni. Most tehát abbahagyjuk. De folytatni kell.)
