Hídlap, 2006. november (4. évfolyam, 216–236. szám)
2006-11-25 / 233. szám
Kalendárium Komp-ország Bizonyára minden betű-, könyv- és verskedvelő ember számára létezik valaki, aki a maga nemében, az ő számára fölülmúlha- tatlan. Számomra a magyar költészet panteonjában ilyen Ady Endre. Nem tíz, vagy tizenkét esztendősen szerettem bele a verseibe a rajongásig... Meg kellett ahhoz érni, emberesedni, kicsit megöregedni... S zerb Antal úja róla a következőket: „O volt az, akiben teljes lett az idő, akinek elébe jutottak az előfutárok, aki kimondta a szót, amit ki kellett mondani. Az egész nemzedék köréje csoportosult, olyannyira, hogyha a régi egyéniségtisztelő iskola hívei lennénk, Ady Endre koráról kellene beszélni. Adyban volt valami profetikus, volt benne valami a "jelből, amelynek ellentmondatik". Az első pillanattól kezdve, amint feltűnt, egyszerre formát kapott az addig kaotikus irodalmi tudat: Ady neve két ellenséges táborra osztotta az embereket, egyszerre mindenki pontosan tudta a helyét. Olyan volt Ady, mint a kő Jókai regényében, mely belehull az olvadt kristály tavába, és egyszerre bazaltoszlopok sorakoznak az ég felé. Jelentősége messze elhagyta az irodalom határait, és a pro vagy kontra Ady-állásfoglalás politikai és világnézeti felfogások elkeseredett szembenállását váltotta ki. A pro-Ady-táborban most tudatosodott és vált mondhatóvá a század egész új tartalma, és az új tartalom által felébredt a kedélyesen alvó magyar élet - itt volt a harc, amiért harcolni lehetett. A nemzedék többi íróját is Ady Endre magyarázza meg - nem mintha Ady hatása nagyobb kortársaira jelentékeny lett volna, hanem, mert nem lettek volna azok, akik, Ady Endre aurája nélkül, az Ady körüli harcok, az Ady által megindított nagy áttörés, az Ady mögé csoportosuló társadalom lendülete nélkül.” Fellépése a századelőn egy nagy hagyománnyal dicsekvő és megújulásra képtelen népies ízléseszménnyel szemben történt, s nem lebecsülhető ellenállásba ütközött. De éppen a konzervatív fenyegetés tartotta össze a progresszió táborát, tompítva és leplezve a belső ellentéteket. Bár Ady szerette magát magányos harcosnak nevezni - ezzel is fokozva szerepe nagyságát -, valójában a századelő reformnemzedéke, a Huszadik Század és á Nyugat köre teljes mellszélességgel felsorakozott mögé. Az irodalmi életben hívek és ellenfelek egyaránt őt ismerték el az új irányzat első emberének. Ady ambíciója több volt: a régi és az új harcát nem kívánta korlátozni az irodalomra; tisztában volt vele, hogy a modem, városias kultúra meghonosítása a tét, s ez a magyar glóbusz mélyreható átalakítását jelenti. A Nyugat előtt és a Nyugattal együtt Ady jelentette a századfordulón a totális lázadást irodalmunkban; ám ő nemcsak az irodalomban, hanem a magyar glóbuszon is felfordulást akart és hirdetett. Izig-vérig újságíró volt, de Heine-i ambícióval és Nietzsche-i küldetéstudattal. Személyisége mélyen megosztotta kortársait, híveit és ellenfeleit egyaránt. A tízes évek fiatal nemzedékének éppúgy anyanyelve volt Ady költészete, mint az 1960-as, 1970-es évek ifjúságának József Attiláé. A Monarchia más nemzetiségű írói szemében is vitathatatlan tekintély volt, ami nem kis dolog ebben a nemzetiségi ellentétektől sújtott térségben. 1877 november 22-én született Érmindszenten és 1919-ben halt meg az „Új idők új dalnokaként” ebben a „Komp-országban”, ahol bizony már „Se utódja, se boldog őse” nem vagyunk sokan senkinek. • Varga Péter 2006. november 25., szombat A HfDLAP hétvégi meiiékiete 47. szám Szerkesztette: Ámon Adrienn Elfogták a múlt héten felfedezett pincefeltörés elkövetőjét száz évvel ezelőtt Esztergomban. A pénzpiacon is nagy változásokra készültek egy százada, ugyanis a papírpénz megszüntetését tervezte az akkori pénzügyminiszter. Az Esztergom és Vidéke hosszú, részletes írásban számolt be november 25-én a pincebetörők elfogásáról. „Az őszi évad beálltával jó formán nap nap után hallottunk híreket a határbeli pincék feltöréséről. Hol itt, hol ott törtek fel egy-egy pincét, a nélkül, hogy a tetteseket sikerült volna kézrekeríteni, ami kétségtelen jele annak, hogy mezőrendőrségiink kötelességtudásának és éberségének hiányában keresendő az ok. Rendőrkapitányunk, bár a mező- rendőrség hatáskörébe nem tartozik, de, mert a határbeli betörések miatt a töményben járatlanok őt vádolták mulasztással, megbízta Modróczi János rendőrőrmestert, hogy nézzen körül éjnek idején a határban, vájjon a mezőrendőrök teljesitik-e kötelességüket, kik annak neszét vevén, ők is fokozottabb mértékben ellenőrizlek a határt. Ennek eredménye volt aztán, hogyf. hó 21-én éjjel Modróczki János két mezőőrrel megcsípte a pincebetörőket, kik épp Mészáros Imre kunyhóját feszegették A betörők, apa és fiú, fegyvert fogtak az őket tetten ért rendőrökre, a fegyver azonban szerencsére nem sült el. A betörök Mélyut-beli lakásán, hajlékában nagy mennyiségű lopott holmit találtak. A vizsgálat kiderítette, hogy a Szarvashegyen és a Kerekberekben is van egy-egy rozoga kunyhójuk, melyekben szintén nagy meny- nyiségű, egész szekérre való lopott holmit találtak." Ha már pincefeltörésről esett szó, szorosan kapcsolódik hozzá a bor is, amelynek mennyisége hasonlatos lehetett az idei, száz évvel későbbihez. Az Esztergom és Vidéke írja: „Az idei bortermelés siralmas képét mutatják azok a számok, amelyek a városi fogyaszJá- si adóhivatal a folyó évi bortermelésről összeállított. E szánuidatok szerint az esztergomi szőlősgazdák tavai 19771 hektoliter, az idén pedig csak 9156 hektoliter bort termeltek, vagyis az idei bortermelés 10615 hektoliterrel kevesebb a tavai inál. Ezt az eredményt megfogja érezni a fogyasztási adójövedék is, mert bizonyos, hogy az általános szűk viszonyok folytán tetemesen kevesebbet fogyaszt a nép, amely rendszerint a helybeli termést issza s behozott borral nem élhet. Ilyen károkat okozott a folyó évben ismételve előfordult jégverés és szokatlan zivatar, melynek szomorú kihatásait két éven át fogja sinyleni az esztergomi nép.” Idén legalább a minősége kitűnő, hogy száz évvel ezelőtt ez milyen volt, nem szók a hír. Nagy változás várt a száz évvel ezelőtt élőkre, nemcsak Esztergomban, legalábbis ami az akkori fizetőeszközt érinti. A hírt szintén az Esztergom és Vidéke közölte. „A kisebb papírpénz halála. A minden pénzek felett rendelkező osztrák-magyar bank a pénzügyminiszterekkel folytatott tárgyalásain elhatározta, hogy kimondja a halálos ítéletet a papiros pénzekre. 1907január elsejétől kezdve nem hoznak többé 10 és 20 koronás papirospénzt forgalomba. Még az emléket is elakarják törölni. Financiális és közegészségi szempontból csakis arany aprópénzt fognak a közönség kezébe adni. Erre a célra már ez év november elsejétől korlátozzák a papiros tíz- és huszjcoronás forgalmát.” Végül pedig egy különös eset, amelyről november 29-én olvashattunk a lapban. „Hétfőn este a Budapestről este érkező vonatnak különös utasai voltak. A vonaton elinduláskor mi különöset sem vettek észre, alig hagyott azonban a vonat el egy két állomást, a vonat hátul- só kocsijából éktelen kutya ugatások hallatszottak A közelebbi állomáson a kalauz benyitott a vagonba, azonban csakhamar kénytelen volt visszahátrálni, mert két vadászeb, nagy ugrással rohant feléje. Több közbenső állomáson megkísérelték a jegy nélkül utazókat leszállítani, azok azonban fenyegető állással tiltakozta az ellen, s igy kerültek az ebek Esztergomba, melyek értéke állítólag több száz koronára tehető. Az ebek Budapesten a pályaudvaron sétálgattak gazdájukkal, de, hogy miképen kerültek a vonatba, nem tudni. Az értékes ebeket visszaszállították a fővárosba." • Gál Kata
